Két gondolatmenet fog itt keveredni, de remélhetőleg összeérnek majd. Vagy sem.
Egyrészt: tartózkodnunk kellene attól, hogy embertársainkat minősítsük. Pontosabban: mondjunk véleményt tetteikről, szavaikról, (kikövetkeztetett) szándékaikról és érzelmeikről, és tegyük ezt világosan, határozottan – de ne minősítsük az embert magát. Magamnak is mondom, én sem felelek meg ennek a kívánalomnak. Ne mondjuk azt, hogy „Géza buta” – inkább azt: „Géza butaságokat beszél”. Ne nevezzünk másokat gonosznak, elvetemültnek, eszementnek (vagy éppen okosnak, jóindulatúnak, deréknek) – próbáljunk inkább úgy fogalmazni, hogy cselekedeteikről, kijelentéseikről mondjunk ítéletet.
Jeszenszky Géza nem rasszista – amit írt, az rasszista.
Ez a következőket jelenti: rasszista dolgokat olyanok is leírhatnak, akiknek nincsen a fejükben egy kész, kialakult, belső ellentmondásoktól lehetőség szerint mentes rasszista gondolatrendszer; rasszista törmelékek, máshonnan meggondolatlanul átvett frázisok, valahol összeszedett, öntudatlanul előkerülő kisebb-nagyobb rasszista magyarázatok, rosszul beidegződött, a reflexiót gyorsan és olcsón pótló előítéletek bizonyára sokaknál, sok helyen előfordulnak. Olyanoknál is, akik nem szolgálnak rá a „rasszista” minősítésre. (Távol álljon tőlem az a rosszindulatú feltételezés, hogy Jeszenszky intellektuálisan ne is volna képes efféle koherens gondolatrendszer kialakítására, s ezért nem veszi észre, hogy az a pár sor, amit tankönyvében leírt, voltaképpen mit is sugall.) Azt is jelenti viszont a fenti mondat, hogy egyértelműen ki kell mondani arról a néhány mondatról, hogy az bizony rasszista: nem menti semmi, sem a szöveg egésze, sem más szövegek, sem a szerző személye. Ami rasszista, az rasszista.
A gondok ott kezdődnek, amikor az emberek azt hiszik, hogy mivel szabadság van, bármi mondható – nem korlátozhat senkit semmiben illem, hagyomány, udvariasság, meggondolás (nem feltétlenül ebben a sorrendben, és nem kizárólagosan ezek a megszorítások).
Másrészt ugyanis azt látjuk, hogy nemcsak egyes médiaszereplők hiszik azt, hogy mások érzékenységébe szöges csizmával beletaposni, durván és igazságtalanul fogalmazni, megvitathatatlan (mert irracionális, nem cáfolható és igazolható) állításokat tenni másokról: elfogadható. Nemcsak úgynevezett újságírók gondolják, hogy a szólás szabadsága azt jelenti, hogy félretehetünk minden megfontolást, nem kell pontosan fogalmazni; senki ne mondja meg, mi elfogadható, mi nem. Jeszenszky is – szemmel láthatóan – úgy gondolja, az ő szabadságába történő otromba beavatkozás az, ha bárki bírálni meri azt a bizonyos szövegrészt (bármilyen okból: tudományosan, a politikai korrektség szempontjából, didaktikailag, retorikailag, akárhogy). Írhat, amit akar, ahogy jónak látja – gondolja ő.
Téved.
Bizony vannak korlátok. Nem(csak) büntetőjogilag, hanem azért is, mert például az embert tahónak, rasszistának, butának, rosszindulatúnak nézik, mert másokból dühöt vált ki, hogy olyan vitákba kényszerítik bele, amelyek kilátástalanok, értelmetlenek, méltatlanok. És nemcsak korlátok – következmények is vannak: nem feltétlenül a bőrén érzi, akit sújt – de osztályrésze lehet a megvetés, az undor, a semmibevétel, a nevetségessé válás. Ehhez képest vannak, akik úgy viselkednek, mint a kiskamaszok a lépcsőházban (vagy a grundon, parkolóban, réten), akik a hangjukat kieresztve, a korholó szülői-tanári pillantásoktól biztonságos távolságban, tele szájjal szitkozódnak. Mert bármit mondhatunk, ugye. A Fidesz alelnöke kvázi elmebetegnek nevezi az Európai Unió jelentéstevőit, inkompetensnek állítja be a gazdasághoz nála feltehetőleg jobban értő hatalmas nemzetközi pénzügyes apparátust. Mos’ mér’, hát nem? Ki tiltja meg, hogy mondjam, ami a szívemen fekszik? Szabadság van, nem?
Nem érti, ő sem érti. Szomorú dolgok ezek.
