Aki azt állítja, hogy a magyar közélet végzetesen eldurvult, tele van agresszióval, a vitapartnerek durván esnek egymásnak, nincs bennük kímélet és emberség – nagyon téved.
A legfőbb baj a mai vitakultúrában: az udvariasság.
Van például egy riporter (egy? sok ilyen van, de én most csak egyről beszélek), aki bonyodalmasan, akadozva, hosszasan és korántsem nyomdakészen fogalmazza meg nem túl érdekes kérdéseit. Műsorai mégis sikerülnek (már amennyiben a beszélgetés látszatának fenntartása sikernek minősül): a kérdezettek válaszolnak, elsiklanak a rengeteg butaság és érdektelenség fölött, kihámozzák a lényeget, és – ki-ki ízlése, ügyessége és felkészültsége szerint – válaszol, éspedig persze úgy, hogy a lehető legjobban jöjjön ki a szituációból. Nekik is érdekük, hogy botrány nélkül, simán lemenjen a műsor, hogy elmondhassák, ami nekik fontos, hogy jó benyomást keltsenek. Ezért készségesen kisegítik a riportert: udvariasak, együttműködőek, jóindulatúak.
Vannak ilyen esetek, de még sokkal gyakoribb a fordítottja: hogy nem a riporter, khm, kissé alkalmatlan, hanem a fontos ember, a megszólaló az. 25 évvel a rendszerváltás után még mindig tele van a politikai és a közélet olyanokkal, akiknek nehezére esik a beszéd, akik zűrzavarosan és nehézkesen mondják el, amit akarnak, akik képtelenek világosan és egyértelműen fogalmazni. Van ilyen, sok van ilyen – és nem is szívesen vetem az illetők szemére; valamennyien gyengébbek vagyunk ebben-abban, gyakorlatlanság, ifjúkori traumák, hullámzó szellemi állapot, sok minden lehet a háttérben. Nyilvánosan megszólalni – belátom – nem egyszerű dolog, sokan idegenkednek tőle. Megértem.
Csak hát az a helyzet, hogy ez fegyverként is használható – használják is. A lassú, körülményes nyökögés, erre bízvást számíthat a beszélő, lefegyverzi a szemben álló felet, elönti valamiféle irracionális szánalom, és általában: lehet számítani a partner udvariasságára. Hogy nem szedi ízekre, nem köt bele, nem kellemetlenkedik, nem kérdez vissza.
Már csak azért sem, mert újabb kínkeservesen kiizzadt mondattekervény-halmazt ránt a nyakába.
Emlékezzünk vissza, Csurka István gyakran élt ezzel az eszközzel. Amikor éppen nem beszédet mondott, nem beszélt valami flottul, és tele volt verbális és metakommunikatív gesztusokkal, nehézkesen és kuszán fogalmazott. S ha visszakérdeztek, ha megpróbálták ezért-azért kérdőre vonni (az udvariatlanabb partnerek), akkor nagyjából ugyanilyet kaptak válaszul.
| ||
Volt egy vita a Katona József Színházban a politikai színházról, Veiszer Alinda moderálásával, Ascher Tamás, Oberfrank Pál, Schilling Árpád és Vidnyánszky Attila részvételével. Az este már teljes egészében hozzáférhető a világhálón (itt), sok elemzés, ismertetés, beszámoló is megjelent róla – nem ezekről, csak egy kétperces részletről szólok, ami nagy visszhangot keltett (Itt látható). Veiszer Alinda nagy nehezen kicsikart valamilyen elhatárolódásfélét Vidnyánszky Attilából, aki végül is kimondta, hogy Kerényi Imre buzizós mondataival nem ért egyet.
Jó.
Ez lett az est legnagyobb szenzációja, hogy a Nemzeti Színház igazgatója – és általában a magyar színházi élet tótumfaktuma – végre-valahára szembeszállt a miniszterelnök által megbízott tótumfaktummal (a TNKGMEKMKÉMFÖFEFMEMB-vel, ahogyan az egyszerűség kedvéért egy újabb nyílt levél nevezi). Hurrá, taps is volt a helyszínen, virtuális taps a virtuális térben.
Valóságosan persze nem (udvariasság!), de lelki szemeim előtt látni lehetett a legyintést: jó, hagyjuk abba, elég volt, a tekergős és százfelé szaladó, a lényeget alig érintő nyögdécselésből végül is kijött az a fél mondat, a többit hagyjuk. Udvariasak vagyunk: nem kérünk pontosítást, magyarázatot, nem szembesítjük tényekkel, más álláspontokkal (vagy a sajátjával). Így aztán Vidnyánszky (ahogyan annak idején Csurka is) nagyon olcsón megússza.
Vagy még egy példa. Bolgár György, aki amúgy sem arról híres, hogy kínosan megszorongatná riportalanyait, igen udvarias ember: hosszan hallgatta és olykor egy-egy (udvarias) kérdéssel megszakította Szőcs Géza tótumfaktum rendkívül lassú és bonyodalmas érvelését, a milánói expóra tervezett magyar pavilon ügyében csakúgy, mint a ligeti múzeumi negyedről. Valóságosan persze nem (udvariasság!), de lelki füleim előtt hallani lehetett a megkönnyebbült sóhajt, ami egy-egy gondolatmenet végét zárta: ne, ne kérdezzünk vissza, műsoridő is van a világon, meg mit bántsuk szegényt, annyi baja lehet. Mindezt úgyis olyan nehezen mondta el, segítsünk neki a magunk módján.
Akinek ma van esze, az igyekszik nem a szavak embere lenni. Így nem kockáztatja, hogy udvariatlan emberek ne adj’ isten! belekössenek.
