Végzetes hibák

  • Kálmán C. György
  • 2012. január 28.

Első változat

Mi tagadás, nagyon ritkán – és egyre ritkábban – hallgatom a közrádiót; bosszant az a sok amatőrizmus, ügyetlenség, sutaság, amit a hirtelenjében odavezényelt vagy túl gyorsan előtérbe került riporterek és műsorvezetők produkálnak a kirúgott (gyakorlott, tapasztalt, rutinos) profik helyén. Nagyon gyengék, na – és akkor még nem is szóltam az érzékelhető politikai elfogultságról, a hallható betojtságról, a hol óvatos, hol harcias politizálásról. A rossz ritmus, a kétségbeesett kapaszkodás, a megfogalmazás nélkül odavágott kérdések és kommentárok, a bájolgás és a fölösleges keménykedés nemigen kedveltetik meg az én adómból eltartott közmédiumot.

De nagyon türelmes vagyok, és várom, hogy az ismeretlenségből előbukkant, rémült vagy elszánt műsorkészítők előbb-utóbb gyakorlatot szereznek, és azért csak lesz majd ez jobb is. Amikor néha mégis a Kossuth adóra kapcsolok, minduntalan mégis elveszítem a reményt. Legutóbb tegnap, amikor a Déli krónikába hallgattam bele. Azt hittem, valamit rosszul hallok, de visszakerestem. A műsor legvégén (persze, hogy a legvégén - érdektelen esemény, végül is) a Holokauszt Emléknapról, és a Páva utcai megemlékezésről volt szó. A riporter ezt mondta (24’ 33’’-nál): a marhavagon-kiállítás "nemcsak emléket kíván állítani a holokauszt áldozatainak, hanem az akkori végzetes hibákra is felhívná a figyelmet".

Végzetes hibák, aha.

A jobbik eset az, ha a riporter nem akart semmit mondani, csak kellett még néhány másodperc a riporthoz, vagy soványnak érezte a mondatot (végül is, az emlékállítás nem nagy ügy, biztosan valami más cél is volt), vagy a mondatritmus miatt jobban tetszett neki, ha ezt a végzetes-hibás félmondatot még hozzáfűzi. A rosszabbik eset, ha valóságos, tartalmi megfontolásai voltak: akkor nyilván arra gondolt, hogy itt azért nemcsak az áldozatokról, hanem az elkövetőkről is kéne beszélni, akik… öööö… mik is voltak? Csak nem nevezhetjük őket vétkeseknek, pláne nem bűnösöknek? Túl kemény szavak ezek, még a végén valaki megsértődik. Jobb a békesség. Legyenek akkor mondjuk hibásak. Amit elkövettek, az – hát, izé, hiba. Végzetes, de nem bűn, ugyan! – hiba. És ekkor, úgy képzelem, a derék riporter letörölte gyöngyöző homlokát, valamit ki is mondott, meg nem is, senkinek nem gázolt az érzelmeibe, támadhatatlanul fogalmazott, zsidó és náci egyaránt boldog lehet. Ez is megvan.




Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.