Végzetes hibák

  • Kálmán C. György
  • 2012. január 28.

Első változat

Mi tagadás, nagyon ritkán – és egyre ritkábban – hallgatom a közrádiót; bosszant az a sok amatőrizmus, ügyetlenség, sutaság, amit a hirtelenjében odavezényelt vagy túl gyorsan előtérbe került riporterek és műsorvezetők produkálnak a kirúgott (gyakorlott, tapasztalt, rutinos) profik helyén. Nagyon gyengék, na – és akkor még nem is szóltam az érzékelhető politikai elfogultságról, a hallható betojtságról, a hol óvatos, hol harcias politizálásról. A rossz ritmus, a kétségbeesett kapaszkodás, a megfogalmazás nélkül odavágott kérdések és kommentárok, a bájolgás és a fölösleges keménykedés nemigen kedveltetik meg az én adómból eltartott közmédiumot.

De nagyon türelmes vagyok, és várom, hogy az ismeretlenségből előbukkant, rémült vagy elszánt műsorkészítők előbb-utóbb gyakorlatot szereznek, és azért csak lesz majd ez jobb is. Amikor néha mégis a Kossuth adóra kapcsolok, minduntalan mégis elveszítem a reményt. Legutóbb tegnap, amikor a Déli krónikába hallgattam bele. Azt hittem, valamit rosszul hallok, de visszakerestem. A műsor legvégén (persze, hogy a legvégén - érdektelen esemény, végül is) a Holokauszt Emléknapról, és a Páva utcai megemlékezésről volt szó. A riporter ezt mondta (24’ 33’’-nál): a marhavagon-kiállítás "nemcsak emléket kíván állítani a holokauszt áldozatainak, hanem az akkori végzetes hibákra is felhívná a figyelmet".

Végzetes hibák, aha.

A jobbik eset az, ha a riporter nem akart semmit mondani, csak kellett még néhány másodperc a riporthoz, vagy soványnak érezte a mondatot (végül is, az emlékállítás nem nagy ügy, biztosan valami más cél is volt), vagy a mondatritmus miatt jobban tetszett neki, ha ezt a végzetes-hibás félmondatot még hozzáfűzi. A rosszabbik eset, ha valóságos, tartalmi megfontolásai voltak: akkor nyilván arra gondolt, hogy itt azért nemcsak az áldozatokról, hanem az elkövetőkről is kéne beszélni, akik… öööö… mik is voltak? Csak nem nevezhetjük őket vétkeseknek, pláne nem bűnösöknek? Túl kemény szavak ezek, még a végén valaki megsértődik. Jobb a békesség. Legyenek akkor mondjuk hibásak. Amit elkövettek, az – hát, izé, hiba. Végzetes, de nem bűn, ugyan! – hiba. És ekkor, úgy képzelem, a derék riporter letörölte gyöngyöző homlokát, valamit ki is mondott, meg nem is, senkinek nem gázolt az érzelmeibe, támadhatatlanul fogalmazott, zsidó és náci egyaránt boldog lehet. Ez is megvan.




Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

A fájdalomdíj

A Szentháromság téren álló, túlméretezett és túldíszített neogótikus palota, az egykori Pénzügyminisztérium Fellner Sándor tervei alapján épült 1901–1904 között, de nem aratott osztatlan sikert. Túlzónak, hivalkodónak tartották; az már tényleg csak részletkérdés volt, hogy a kortárs építészethez semmi köze nem volt.

Így bomlik

Nehéz lenne pontosan belőni, hogy a Fidesz mióta építi – a vetélytársainál is sokkal inkább – tudatosan, előre megfontolt szándékkal hazugságokra a választási kampányait (1998-ban már egészen bizonyosan ezt tették). Az viszont látható pontosan, hogy e hazugságok idővel egyre képtelenebbek lettek.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.

Mindenki eltűnt

Egy Svédországban élő nyugdíjas postás, műfordító kezdeményezésére gyűjteni kezdték a nagyváradiak a magyar zsidó közösségről és tagjainak sorsáról szóló könyveket. A polcon műveik révén egymás mellé kerülnek szülők és gyerekek, akiket a holokauszt idején elszakítottak egymástól.

„Ez az identitásom része”

Megfeszített erővel vett részt az emberkereskedelem elleni küzdelemben, védett házakat vezetett, kimenekítésekben működött közre. A saját egészsége érdekében hátrébb lépett, de továbbra is dolgozik.

Vaskézzel

Az okozott kár értéke a nyomozás során még a tízszerese volt a vádiratban szereplő 6 millió forintnak. Az előkészítő ülés lehetőséget teremtett volna arra, hogy a szennyest ne teregessék ki, aztán minden másként alakult.