Mi tagadás, nagyon ritkán – és egyre ritkábban – hallgatom a közrádiót; bosszant az a sok amatőrizmus, ügyetlenség, sutaság, amit a hirtelenjében odavezényelt vagy túl gyorsan előtérbe került riporterek és műsorvezetők produkálnak a kirúgott (gyakorlott, tapasztalt, rutinos) profik helyén. Nagyon gyengék, na – és akkor még nem is szóltam az érzékelhető politikai elfogultságról, a hallható betojtságról, a hol óvatos, hol harcias politizálásról. A rossz ritmus, a kétségbeesett kapaszkodás, a megfogalmazás nélkül odavágott kérdések és kommentárok, a bájolgás és a fölösleges keménykedés nemigen kedveltetik meg az én adómból eltartott közmédiumot.
De nagyon türelmes vagyok, és várom, hogy az ismeretlenségből előbukkant, rémült vagy elszánt műsorkészítők előbb-utóbb gyakorlatot szereznek, és azért csak lesz majd ez jobb is. Amikor néha mégis a Kossuth adóra kapcsolok, minduntalan mégis elveszítem a reményt. Legutóbb tegnap, amikor a Déli krónikába hallgattam bele. Azt hittem, valamit rosszul hallok, de visszakerestem. A műsor legvégén (persze, hogy a legvégén - érdektelen esemény, végül is) a Holokauszt Emléknapról, és a Páva utcai megemlékezésről volt szó. A riporter ezt mondta (24’ 33’’-nál): a marhavagon-kiállítás "nemcsak emléket kíván állítani a holokauszt áldozatainak, hanem az akkori végzetes hibákra is felhívná a figyelmet".
Végzetes hibák, aha.
A jobbik eset az, ha a riporter nem akart semmit mondani, csak kellett még néhány másodperc a riporthoz, vagy soványnak érezte a mondatot (végül is, az emlékállítás nem nagy ügy, biztosan valami más cél is volt), vagy a mondatritmus miatt jobban tetszett neki, ha ezt a végzetes-hibás félmondatot még hozzáfűzi. A rosszabbik eset, ha valóságos, tartalmi megfontolásai voltak: akkor nyilván arra gondolt, hogy itt azért nemcsak az áldozatokról, hanem az elkövetőkről is kéne beszélni, akik… öööö… mik is voltak? Csak nem nevezhetjük őket vétkeseknek, pláne nem bűnösöknek? Túl kemény szavak ezek, még a végén valaki megsértődik. Jobb a békesség. Legyenek akkor mondjuk hibásak. Amit elkövettek, az – hát, izé, hiba. Végzetes, de nem bűn, ugyan! – hiba. És ekkor, úgy képzelem, a derék riporter letörölte gyöngyöző homlokát, valamit ki is mondott, meg nem is, senkinek nem gázolt az érzelmeibe, támadhatatlanul fogalmazott, zsidó és náci egyaránt boldog lehet. Ez is megvan.
