Jó, megígérem, nem fogok fütyülni, se morgolódni – sőt vörösre tapsolom a tenyerem, lelkesen éltetem majd a jeles színművészek (nyilván) lélekemelő és megrendítő szavalatát; nem fogok miszmacholni (= rossz hangulatot kelteni), fegyelmezetten befogom a szám, úgyis egy csomó olyan emberrel leszek együtt, akikhez jó esetben semmi közöm (rossz esetben: nem szívesen vagyok együtt). Mert eljön majd az idő, amikor összefognak mindazok, akik demokráciát, köztársaságot és a Fidesz-kormány bukását kívánják, lesznek nagy, közös megmozdulások, ünnepségek és demonstrációk – és hát ilyenkor szükség van arra, hogy minden fenntartásunkat, kételyünket tegyük félre.
Lehet rám számítani, eléggé elegem van már a most regnáló hatalomból ahhoz, hogy lustaságomat legyűrve akár tüntetni is elmenjek, és ha kell, csendben legyek. Szóval ott leszek, de most még – jó előre, és persze csak halkan és zárójelben – hadd legyen szabad még ízlésről, vonzalmakról (nagyképűen: esztétikai értékítéletekről) beszélni.
Mert az addig rendben van hogy a magukat baromi lazának és fiatalosnak érző (és/vagy jobboldali) véleményvezérek röhögőgörcsöt kapnak a „Bródy János”, „dobozgitár” és „hatvannyóc” szavak megfelelő kombinációjától – és azokat is meg tudom érteni, akik inkább viccnek (stíluskísérletnek, ironikus játéknak) tekintik azt a köztársaság-nótát, amitől megint másoknak könnybe lábad a szemük. De egyszer majd el kell mélázni azon (nem itt! ez csak első változat), hogy például az Operaház előtt elhangzott versekről ki mit gondol. Hogy belecsapjak a közepébe – nem vitás, sok ellenséget szerzek ezzel, de legalábbis sokak ízlésével, értékeivel megyek szembe - , nekem máig nem sikerült megbarátkoznom Illyés Egy mondat a zsarnokságról című művével. És itt nem (vagy nemcsak) arról van szó, hogy azért – bármit gondoljunk is a Fideszről – ez a mostani rendszer korántsem ugyanaz a zsarnokság, amiről Illyés írt; és még csak nem is az zavar, hogy a vers szerzője eléggé simulékony, konfrontálódásra nemigen hajlamos szereplője volt az irodalmi-politikai közéletnek. Nem ez a baj. Hanem az, hogy a verset rendkívül túlírtnak, terjedelmesnek, ugyanakkor bombasztikusnak és retorikusnak találom, persze számos jól idézhető, kerek passzussal – de egészében kissé szószátyár, a lendületet és a ritmust önmagáért élvező szövegnek. Nem látom a világos felépítést, azt, hogy minden sor, versszak kihagyhatatlan volna; tisztában vagyok a mű történelmi jelentőségével, és nyilván az alkotást a felszabadult (és rendkívül bátor) kimondás öröme mozgatta – de ettől még (vagy éppen ezért) a vers monstruózusra, nehezen áttekinthetőre és módfelett szónokiasra sikerült.
A másik mű Orbán Ottó verse volt, A dán királyi főszámvevő jelentése a Fortinbras & Fortinbras cég átvilágításáról című. Ez az első Fidesz-kormány idején keletkezett, és (ugyancsak) rendkívül bátor mű: nem egzisztenciális bátorság kellett hozzá (dutyiba ekkor már senkit nem vetettek vers miatt), hanem részint mert a költő ezzel nyílt politikai szerepet vállalt – világossá tette politikai álláspontját, besorolhatóvá (legalábbis a Fideszt nem kedvelők csoportjába) s akár megbélyegezhetővé tette magát; részint pedig volt mersze egy nagyon konkrét politikai helyzetet verssé általánosítani, művészi ítéletet alkotni a mindig folyékony, efemer, mulandó pártpolitikai állapotokról.
Mégsem hiszem, hogy nagy vers volna. Orbán Ottót összehasonlíthatatlanul jobban kedvelem, mint Illyést, de akkor is. A cím már-már kínos közhelyként idézi meg azt a 60-as és 70-es évekbeli irodalmi konvenciót, amikor a bürokratikus „műfajokat” játszották össze a szerzők a magas irodalommal („jelentés”, „jegyzőkönyv”, „leltár” stb.), ugyanakkor már magában is ellentmondásos (ugyan miért vizsgálná a király hivatalos szerve a királyt magát?), és semmi köze a rákövetkező szöveghez; mára ugyancsak közhellyé kopott – bár belátom, a maga idejében még komoly gyúanyag lehetett – a „jó kezdőcsapat”, a „jó időben született újszülöttek” illúziója. Nem értem az ironikusnak szánt kitételt arról, hogy „a történelmet gólra játsszák”, miután „kezdőcsapatról” van szó – akkor most focizunk vagy nem? Nem értem, hogyan láthatja magát Narcissus a folyó vizében, ha az ördög megvakította; és mi más nyomakodna elő a rókalyukakból, ha nem rókafiak? Szóval, kissé hanyagul megírt, a maga idején fontos, de mégis alkalmi versnek látom, ami nagyon találó és emlékezetes képet ad – ma is – a Fideszben bízók, a fiatalság és tettrekészség erejében hívők csalódottságáról. Ám vajon sokáig megőrzi-e erejét (még ha manapság még kifejezetten érdekes lehet is)?
Könnyen lehet, de ez is csak átgondolatlan, hirtelen jött ötlet, hogy nem a szent magas kultúra ormairól kellene összeszedni a mindenféle mozgalmak, összefogások, változtató szándékok költészeti kánonját. Talán nem véletlen, hogy az amatőr előadóval, szedett-vedett, alkalmi szerzőcsoporttal megszólaltatott Nem tetszik a rendszer-dal olyan sikeres volt.
