Úgy vagyok – és egyre gyakrabban vagyok így –, hogy egy-egy hír, cikk, vélemény elolvasása után legszívesebben őrjöngenék, üvöltenék, odavágnám az egészet; pedig le kellene higgadni, szép alaposan és nyugodtan kivesézni, pontról pontra vaslogikával cáfolni és érvelni. Nagyon nehéz.
Mert hát menjenek a francba.
Miért kelljen hülyeségekkel vitatkozni, agyrémeket szétcincálni, arra fordítani a drága és fogyatkozó időt, hogy ostobaságokat – lemenve az alapokig, elmagyarázva az evidenciákat – mérlegeljünk és udvariasan elvessünk. Kinek van ehhez türelme és idege? De kell, akkor is, mert a hülyeség rendkívül ragályos, igen nagy népszerűségre tesz szert, és ha bizonyos szájakból hangzik el, túlságosan sokan veszik készpénznek.
Itt ez a legfrissebb, amikor is a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (MPEE) egy hajókirándulást szervezett, „Kultúra Budapesten” címmel, és ez volt a 19. Polgári Gondola. Jogos a kérdés, kedves olvasó, és az is rendjén való, hogy már itt elkezdjen magasba kúszni a vérnyomásod – nem, nem te vagy a tájékozatlan bunkó (vagy akkor már ketten vagyunk), fogalmam sincs, ki az a, mi az a „Magyar Polgári Együttműködés Egyesület (MPEE)”, és pláne a „Polgári Gondola”. Na mindegy, olyan „civilek” ők, akiknek gond nélkül telik egy hajókirándulásra, megtiszteli őket figyelmével az emberminiszter, majd utánanézünk, lássuk a magvas előadások néhány tendenciózusan kiragadott részletét.
Csakis Káel Csabát idézem, aki – talán van még, aki emlékszik – az előző Orbán-kormány idején volt az Orbán hátsó feléhez kirendelt fényezés- és nyálazásügyi főfőnök, a Happy End reklámügynökség vezére. Akkoriban a „pénztalicskázás” és a „mutyi” szavak még nem voltak divatban, csak úgy eszembe jutott, utána lehet nézni. Amúgy – már amennyit láttam tőle – igen csekély tehetségű operarendező, aki most a Művészetek Palotája vezérigazgatója. Jó, fiatal volt, kellett a pénz (ahogy hajdani pornószínészek szokták mondani), és bizonyára jó szervező. Mármost Káel szerint „elsősorban nem gazdasági, hanem identitásválságban szenvedünk, a politikai ütközetek közben mégis elfelejtünk a saját identitásunkról beszélni”, a tévében, mozikban pedig csak Amerikáról szóló filmek, sorozatok mennek.
Pillanat.
Milyen igaza van. Amikor – tévesen! – azt hisszük, hogy az üvegvisszaváltás, a csekkekkel való kirakósjáték vagy a lassan unalmassá váló margarinoskenyér-fogyasztás a mi legfőbb bajunk, rendszerint megfeledkezünk arról, hogy fel-felkiáltsunk: magyarok vagyunk, a kirelejzomát! Hogy megállítsuk a szomszéd nénit, és tisztázzuk vele, melyikünk identitása pontosan micsoda, utastársainkkal megosszuk esetleges identitásproblémáinkat, és otthon, családi körben legalább naponta fél órát szánjunk identitásválságunk rendbetételére. Ez itt a baj. Például – eddig – a Művészetek Palotáját nem nevezték át Magyar Nemzeti Művészetek Palotájává, márpedig így honnan is tudhatná, aki bemegy (ha még telik), hogy hová is lép be? Egy identitását vesztett, tétova, felvilágosulatlan bagázs, aki vagyunk.
Másodszor: örömmel olvashatjuk, hogy maga Káel kapott megbízást „a kormánytól, hogy egy kulturális intézményvezetőkből, szakemberekből létrehozandó bizottsággal együtt dolgozzák ki Budapest nemzetközi fesztiválfővárossá fejlesztésének négyéves stratégiáját”. Várható tehát, hogy miután az unalmas Budapesti Őszi Fesztivál nevet elvetve immár több éve Café Budapest címmel fut a kortárs művészet fővárosi seregszemléje, a Budapesti Tavaszi Fesztivál Budapest Leslie’s Kitchen (Budapesti Lacikonyha) lesz majd, és a kreatív, de mélyen hagyományőrző innovációért a kormánymegbízott felveheti megérdemelt jutalmát. Nagy reményeket fűzhetünk a külföldiek számára összeállított kulturális csomagokhoz is – nyilván (az identitáserősítés jegyében) olyan jeles magyar előadók kapnak majd főszerepet, mint Havasi Balázs, Edvin Marton, na jó, olykor Richard Clayderman.
Jó helyre megy tehát a pénz, a kultúra pénze, amiről nemrég aggodalommal írtam. Szép, tágas zsebek várják.
