Mindnyájan tudjuk, ha máshonnan nem, hát középiskolai történelmi tanulmányainkból, hogy a középkor embere egészen másként gondolkodott a térről és az időről, mint a mai. Ezt a szemléletet őrzik bizonyos régi szavak, a népdalok, a mesék, meg persze mindenféle régi szövegek. A középkor embere például az imádságok hosszával mérte az időt (vagy azzal is), a gyaloglás és idő arányával a távolságot meg a területet, az emberi testrészek átlagos, hozzávetőleges nagyságával az átmérőt, a hosszúságot és így tovább. Ami a nagyobb léptékeket illeti, ott meg egy-egy jeles eseményhez horgonyozták le az idő koordinátáit (és egy-egy kiemelkedő és állandó tereptárgyhoz a térét): a háború után, húsvétkor; a dögvész idején, karácsony és vízkereszt között; ilyesmi lehetett annak idején az idő meghatározása, és egyáltalán nem is volt szükség ennél nagyobb pontosságra. De még a történetírás is jól megvolt hozzávetőleges adatokkal, jócskán megnehezítve így későbbi korok más időszemléletű történészeinek a dolgát.
A fideszizmus bizonyos fokig csak feleleveníti ezt a szép hagyományt, amikor olyan nagyvonalúan artikulálja a történelmet, olyan durván tagolja az időt, hogy az erre a gondolkodásra emlékeztet. A régmúlt nagyjából úgy fest, hogy voltak a régiszépidők (ide értve Horthy uralgását), aztán jött a komcsikorszak, majd zűrzavarosidők – ezen belül az elmúltnyolcév. Az azután következő fülkeforradalmi idők folyamatos jelen és jövő; ami történt, történik és történni fog, egyetlen napsugaras kontinuumba rendeződik, ahol nincs is értelme semmi további distinkciónak. A fejlődés állandó és végtelen, legfeljebb a kiindulópont határozható meg, de ahogyan a középkor embere számára édes mindegy volt, hogy a gyertya egy fertályóránál hány másodperccel több vagy kevesebb idő alatt ég le (még fogalmai sem voltak az efféle különbségtételre), úgy a fideszista számára is mindegy, hogy a töretlen lendületű rezsicsökkentés vagy a folytonosan bővülő munkalehetőségek birodalmában épp melyik fázisban tartunk. Ha úgy tetszik, egyfajta mitikus időben élünk – nem egyenes vonalú, nem is előrehaladó, nem is körkörös, hanem inkább állandó, álló, örök.
Ezért érthető, hogy a páratlan gyorsaságú magyar Wikipédia ezzel a szöveggel tette föl a Magyar Nyelvstratégiai Intézetről szóló szócikkét: „A Magyar Nyelvstratégiai Intézet budapesti székhelyű központi hivatal, amelynek feladata a magyar nyelvi örökség föltárása, a nyelv mélyebb megismerése, ápolása, gondozása, fejlesztése. Az intézet az 55/2014. (III. 4.) Korm. rendelet alapján jött létre 2014. április 1-jén.” Most, amikor e sorokat írom, a régi, rossz, elmúltnyolcéves tradíciók szerint még csak március 24-e volna, tehát még előtte lennénk az április 1-jei dátumnak. De rá kell döbbennünk ennek a gondolkodásnak avítt, bornírt, csökött mivoltára: múlt, jelen, jövő – ugyan már, micsoda kategóriák! Az intézet ideája örök, hogy hol, mikor, hogyan ölt testet, az kegyelem dolga, nem köthető holmi emberi időszámításhoz. Az olyan, régebben abszurdumnak tetsző, grammatikailag is gyanús kifejezések, mint hogy majd egy hét múlva valami történt – mostantól, szokjunk hozzá, természetes lesz. („Mostantól”… „lesz”… de nehéz megszabadulni ezektől a megrögzött kifejezésektől!)
Ilyen apró nyelvi jelek híven tükrözik egy egész világszemlélet megváltozását. Ahogyan az „öl”, a „láb” vagy a „járás” kategóriái annak idején egy nagy történelmi korszak lenyomatai voltak.
