A Deák tér közelében álló Anker-palotát, az Anker Élet- és Járadékbiztosító Társaság reprezentatívnak szánt épületét, Alpár Ignác 1910-ben átadott művét valaha Budapest legrondább házának tartották. „Az 1945. évi ostromnak sok szép műemlék áldozatul esett, viszont ez a hivalkodó, szinte pökhendi épület bádogkupoláival épen maradt” – mondta róla Granasztói Pál még 1972-ben is, de sokat elárul az építmény megítéléséről, hogy 1941-ben döntés született, hogy „városképi okokból” megfosztják tornyaitól, ám e fosztásra végül a háború miatt nem került sor. Ma már azt sem tudják sokan, hogy az épület mögötti U alakú utcácska, az Anker köz szintén Alpár műve, ahogy azt a Budapest lexikonban olvassuk: „Az Anker társaság eredetileg fedett átjáróra felfűzött bazársort akart terveztetni a milánói, római és nápolyi galériák mintájára, de az épület tervezője a nyitott udvart javasolta, ill. többszöri áttervezés után a nyitott utcás megoldást építette meg.”
| ||
Ám arra a legmerészebb álmában sem gondolhatott Alpár Ignác, hogy száz év múltán szinte az egész Anker közt a vendéglátóipar veszi birtokába. Mivel az autókat régen kitiltották innen, mi sem volt egyszerűbb az utcában egyeduralkodónak számító, bár inkább éjjeli szórakozóhelyként ismert Anker klubnak, mint kirakni egy csomó asztalt és széket, hogy nappali műszakban is felpörgessék az üzletmenetet. Noha van „rendes” étlapjuk is, sikerük záloga minden bizonnyal az 1490 forintos menü, ami hétről hétre változik, viszont mindjárt öt leves vagy előétel, hét fő fogás és négy desszert közül lehet összeállítani a menüsort. Nagy mutatvány ez abban a városban, ahol ehetetlen – és ennél drágább – „tourist menu”-vel próbálják meg szinte mindenütt lehúzni a külföldieket!
Az előételek közül a gombás-újhagymás quiche-t, a lepényszerű francia süteményt választjuk petrezselymes pestóval. Frissnek tűnik kívül-belül, nem észleljük azt sem, hogy rásegítettek volna a mikróval. Az alapanyagok rendben vannak, és még azt sem mondhatjuk, hogy parányi adag. A currys-kókuszos csirkeleves pirított gombákkal és angyalhaj-tésztával már nem ennyire megnyerő. A várt thai ízek helyett inkább a hazaiakat érezni, ami nem volna baj, ha jól működnének. Nincs más választásunk, a minimális élvezethez jól meg kell sózni a levest. A főétkeknél is egy-egy a vége. A vörös sügér paradicsomos rizzsel, ropogós angol zellerrel teljesen oké, a csirkemell piccata krémes burgonyapürével, joghurtos jégsalátával meg nem. A piccata lényege, a tojásos-parmezános bunda inkább tócsnira emlékeztet, ráadásul a csirke túl száraz benne. Hogy teljes legyen a kudarc, a krumplipürét sem mondanánk krémesnek. Inkább semmilyen.
A mazsolás kuszkusz baracklekvárral minden bizonnyal a mesés Kelet válasza a császármorzsára, de épp ezért megbocsátható, hogy szinte émelyítően édes, akárcsak a mézes citromtorta. Kár, mert ennek pont az lenne a lényege, hogy fanyar.
Azzal veszünk búcsút, hogy az Anker klubban menüzni olcsó mulatság, ám azt a játékot szívesen kihagynánk, hogy csak minden második étel nyerő.
