A Dózsa György út és a Garay tér között az Alpár utca húzza a csíkot, az idősebbek kötödés (trikotázsos) és kötözködős környékre emlékezhetnek. Ma sem egy Kärtnerstrasse, inkább Nürburgring: az ezer éve lezárt Thököly út folytatásaként üzemel. A közelben épült pazar vásárcsarnok sem nyújt garanciát, hogy sötétedés után büntetlenül bóklászhatnánk errefelé. Mindent összeadva, aki itt szenespincét bérel, nincsenek illúziói. Szerelőműhelyt, éjjel-nappali közértet, de leginkább körzeti megbízotti irodát ajánlanánk, vendéglátás esetén talán borozót, a lambériás, méregkeverő fajtából.
Nem tudni, hogy a sors szeszélye vagy pénztelenség vetette ide a bátrakat, akik minőségi éttermet álmodtak az óvóhelyre. "Jártam erre tíz évvel ezelőtt is, akkor sokkal rosszabb volt. De nézhetjük úgy is, hogy negyven méterre vagyunk a Dózsa György úttól, ötszáz méterre a Hősök terétől. Nem ez a lényeg, hanem a szeretet, amit a vendégeinknek adunk, és tőlük kapunk" - nyilatkozott a tulajdonos a nyitást követően. Nos, tényleg úgy látszik, hogy a szeretet mindent legyőz: az Olimpia étterem immár Gault Millau-sipkás csúcsokat ostromol. Le a kalappal.
Étlap nincs, mindennap más és más sorozatból lehet válogatni. Két elő-, három főétel, két desszert - se több, se kevesebb, viszont ettől hitelesebb a "frissgarancia". 2250 forintba kerül ingyen szódával (desszert nélkül 1950), a fogásokat délelőtt 10 óra körül közlik az étterem honlapján - törzsvendégeknek kötelező olvasmány (úgy tűnik, akad belőlük jó néhány). Azonban mi úgy estünk be az ajtón, mintha valóban kocsma volna, szerencsénk, hogy a parányi helyen épp akkor szabadult fel egy asztal.
A nyitók közül a friss sajt és saláta valóban friss és élvezetes, de az igazi meglepetést a kolbászos káposztaleves tartogatja. Pont megfelelő "halmazállapotú", tejföl helyett tejhabbal tompították az erősebb ízeket, de a legjobb, hogy a kolbászt nem karikára, hanem kis kockákra vágták, akár a szalonnát.
Az ún. Bárány, máj, zöldek már főételként érkezik. A köretben a padlizsán, a paprika és a gomba dominál, a bárány a szánkban olvad, akár a máj. Az étel egyszerre idézi a hazai és a török vendéglátás legjobb pillanatait, amire az okosok azt mondanák, hogy hát ez volna a Balkán! Csakhogy az nem igaz, mivel kimaradt belőle a düh és a méreg. Ehhez képest a tőkehal narancsos csicsókával inkább imbisztálnak tűnik, de a séf itt sem hibázott.
A rebarbarás palacsinta valójában sárgabarack-lekváros palacsinta. A rebarbara fagylaltként (habként?) került mellé, és szürke volt, mint a holt-tengeri iszappakolás, láttunk már szebb dolgot is tányéron. Ám ez a cseppet sem vonzó látványelem nemcsak elvarázsolta, de alapjaiban változtatta meg a leggyakoribb hazai desszert természetét.
