Szerkesztőségünk valaha a Mészöly utcában volt. Ennek több mint húsz éve, ám ez is csak közelmúlt ahhoz a kocsmához képest, amely a Bartók Béla út sarkán söröskorsóban kínálta a boldogságot. Természetesen Mészölynek hívták (Bartóknak a közeli presszót nevezték), de szó sem volt Kálmánról, úgyhogy nagyon nagy Vasas-drukkernek kellett lenni ahhoz, hogy ebben a köpködőben megidéztessen a jeles focista és káromkodó. (Ahogy a Bartók presszóban sem az Allegro Barbarót játszotta a bárzongorista…)
| ||
Hosszú ideig működött ragacsos talponállóként, de ahogy oly sok ún. italboltból, a Mészölyből is a nyolcvanas években faragtak decens sörözőt. Immár le lehetett ülni, néha olyan prémium termék is befigyelt, mint a dobozos Gold Fassl.
A fejlődés nem állt meg az ezredfordulón sem, amikor western-steakhouse formájában bekéredzkedett a gasztronómia. A Mészölyt Nevadára keresztelték át, jó nagy csúszással emlékeztünk meg róla (Étel, hordó, Magyar Narancs, 2009. december 3.). Pocsék steak és telt ház volt azon a fagyos délutánon, semmi nem utalt arra, hogy ez az újbudai-vadnyugati saloon, amit „egy kanadai vidámparkban sem raktak volna össze különbül”, pár éven belül véget ér. Idén jött el a végzetes pillanat, a nevadai sivatagot az Alpok váltotta, de nem a sítalpas-hüttés fagyos vidámság, hanem a jódlizó, csupazöld söröshabos-vurstlis éden. A sokat látott sarok immár Osztrák sörházként hirdeti büszkén: „Nálunk máshol ritkaságnak számító nedűk is vannak, például a salzburgi Stiegl. Pillanatnyilag nincs olyan hely Budapesten, ahol – az igazi, borjúból készült bécsi szeleten túl – az osztrák konyha különlegességeit kínálnák a kolbásztól a Tafelspitzen át a Strudelig”.
Viszont ottjártunkkor „pillanatnyilag” pont a borjúbécsi az, ami csak az étlapon szerepel, tehát hiába is kérnénk. Szerencsére a csapolt Stieglből (590 Ft/fél liter) nem fogytak ki, gyengéd, finom sör, az első korsó után úgy tűnik, bármennyit meg lehetne belőle inni büntetlenül, bár ez nyilván nem így van. A bajor perec (300 Ft) sokkal édesebb és puhább, mint a hazai, ám a roppanós bécsi virsli mustárral és tormával (1480 Ft – három szál) pontosan olyan, mint azok a vákuumfóliázott cuccok, amelyekre azt írják, hogy roppanós bécsi (vagy frankfurti) virsli. De olyan isteni császárzsemlét, amilyet hozzá adnak, biztos nem kapni a közértben. A rántott sajt alpesi mártogatóssal (1880 Ft), akárcsak a sör és a perec, sokkal lágyabb a hazai átlagnál, nem annyira „gumis”, a panírja sem smirglis, vagyis sokkal humánusabb megoldás. Ugyanúgy hagymás-köményes sült krumplit adnak mellé, mint a régi kedvencünkhöz, a húskenyérhez (2180 Ft), de kissé száraznak tűnik.
No, és akkor a húskenyér. Talán csak a bőrsajt és a fejsajt az, ami birokra kelhet e korántsem étvágygerjesztő szóval, ráadásul az sem véletlen, hogy a hazai kínálatból teljesen kikopott, és nincs az a retró hullám, ami visszahozná. Csakhogy a jó húskenyér korántsem valami vágóhídi melléktermék, alapja rendes darált hús, amit aztán mindenféle dolgokkal (szalonnától a hagymán át a krumpliig) kell összekutyulni a tisztes végeredmény érdekében. Mondhatnánk, hogy csattanós válasz a párizsira. De a jó húskenyér nemcsak hidegen, vajas kenyéren, hanem – mint itt – melegen, tükörtojással a tetején is fenséges lehet. Erre a mostanira egy erős négyest adnánk, soha rosszabbat Budapest XI. kerületében!
A vége már nem ennyire jó. Az ún. tiroli almás rétesről (880 Ft) legfeljebb annyit jegyeznénk meg, hogy mutassanak nekünk olyan tiroli vendégfogadót, ahol puhára mikrózott strudelt tesznek elénk!
