Planet Sushi Fashion Street

  • ételhordó
  • 2013. július 12.

Ételhordó

Nem bolygó, hanem naprendszer, hiszen az összes valamirevaló világvárosban ott díszeleg a jellegzetes piros pötty: várj, míg felkel majd a nap. Budapesten az Oktogonon és a Deák téren vert tanyát a szamurájos hálózat. Ez utóbbiba vitt az utunk, amit Fashion Streetnek hívnak. Hát jó. Kívül-belül tipikusan amcsinak látszik, de ez csak a látszat. A Planet Sushit orosz láncról engedték ránk, de nem nagyon reklámozzák, és ez nem csoda: ami Moszkvából érkezik, az mindig gyanús.

Pedig semmi okunk rá. A berendezés hangulata, a tisztaság, a kiszolgálás mind-mind a Pizza Hutot juttatja eszünkbe, de persze itt minden japán módra van uniformizálva. Gigant poszter tokiói éjszakával, rizspapír falak, kimonós felszolgálók és két bazi nagy maneki neko, vagyis szerencsehozó macska porcelánból. Mindkettő a balját emeli, ami viszont a vendégfogadás jelképe, a szerencsét a jobb lábbal integető macska jelenti.

Mégis szerencsésnek mondhatjuk magunkat, hiszen éppen bentoleárazásba futunk bele. Kétféle négyfogásos dobozkát választunk, és milyen jól tesszük! A sake (lazac) menüben (2750 Ft) négy avokádós, vaszabis lazacos tekercs (maki) és egy lazacos nigeri (falat) mellett egy fél adag teriyaki szószban párolt lazacfilét kapunk szezámmaggal meghintett rizzsel tálalva, és egy adag salátát, míg a tori menüben (2250 Ft) többé-kevésbé (avokádó nyista) ugyanezt kapjuk, és a főétel csirkével értendő. Külön felhívjuk a figyelmet, hogy a vaszabi életveszélyesen csíp!

A teljességhez tartozik, hogy mindkét menü mizolevessel indul, leginkább bársonyos iszapra emlékeztet, a benne úszó tofudarabkákat meg inkább nem hasonlítanánk semmihez, mégis remekül éreztük magunkat tőle.

Biztosak lehetünk benne, hogy a Planet Sushin nagyot kacagna a japán étteremkritikus, mi azonban a hazai szusizókhoz mérnénk: az amerikainak látszó orosz franchise japán kategóriában dobogós helyezett Budapesten.

Figyelmébe ajánljuk

Valóra vált forgatókönyv

1984-ben került a mozikba Rob Reiner első filmje, A turné (This Is Spinal Tap). Az áldokumentumfilm egyik főszereplője maga a rendező volt, aki az éppen amerikai turnén levő fiktív brit hard rock zenekar, a Spinal Tap történetét próbálta kibogozni.

Nézőpont

A filozófus-író (Denis Podaly­dès) tüdeje és mája közt apró kis foltot mutat ki az MRI-vizsgálat, de biztosítják afelől, hogy (egyelőre!) nem veszélyes a dolog.

Amikor győznek a hippik

  • - turcsányi -

Blaze Foley-nak volt egy kabátja. Ha egészen pontosak akarunk lenni, ez az egy kabátja volt neki – ez sem túl jó bőrben. Az ujját például vastag ezüstszínű ragasztószalaggal kellett megerősíteni, jól körbetekerni, mindkettőt – hogy le ne essenek.

Hibamátrix

  • Dékei Krisztina

Szűcs művészete a klasszikus, realista festészeti hagyományokon alapul, de távol áll a „valóságtól”.

Ozmózisok

Nádas Péter e hosszú, több mint négyszáz oldalas memoárját Mészöly Miklós, Polcz Alaine és Esterházy Péter köré fűzi föl. Könyvének témája négyük viszonya, vonzásaik és választásaik, személyiségük szerkezetének összeillő és egymáshoz nem illeszkedő elemei. És a háttérben természetesen ott van a korszak, a lassú hetvenes–nyolcvanas évek a kádári provinciában.

Mozaikkockák

A hazai neoavantgárd egyik meghatározó alakjaként Erdély Miklós (1928–1986) a sok műfajban alkotó, polihisztor művészek közé tartozott.

Abúzus, család

  • Balogh Magdolna

Egyéni hangú, markáns képviselője Ivana Dobrakovová a szlovák kritika által expat-prózaként emlegetett prózai iránynak. Ezzel az angol „expatriate”, azaz tartósan vagy ideiglenesen külföldön élő szóból eredő kifejezéssel azokra a művekre utalnak, amelyek a rendszerváltozás adta lehetőségekkel élve külföldön szerencsét próbáló fiatalok problémáiról beszélnek.