A pénzügyi innovációkról

Felcsuti Péter

Kellenek-e nekünk, hasznosak-e? A válasz valamennyi megszorítással ugyan, de egyértelműen igen – természetesen kellenek, mert a legtöbbje hasznos a társadalom, a gazdaság szereplői számára. Annak ellenére mondhatjuk ezt, hogy a mostani válság, ahogy a nagy válságok általában, a pénzügyi közvetítő szektorból indult el, óriási vagyonvesztést okozott országoknak, vállalatoknak és egyéneknek, illetve a legfontosabb oka az immáron negyedik éve tartó recessziónak. Érthetőek tehát az indulatok, amelyek esetenként szélsőséges véleményekhez vezetnek a pénzügyi szektor működését és társadalmi hasznosságát illetően. Ettől valamennyire függetlenül szélesebb értelemben is igaz, hogy a görög-zsidó-keresztény kultúrkör évezredek óta fenntartással, sőt ellenségesen viszonyul a pénzügyekhez és e szakma művelőihez, a bankárokhoz. Arisztotelész a pénzzel való kereskedést az összes közül a leghitványabb foglalkozásnak tartotta. A Talmud, a zsidó bölcsesség könyve elrendelte a kamatszedés tilalmát (legalábbis az egyik zsidó által a másiktól), amit a kereszténység átvett, és az egyház egészen a 16. századig fenntartott, az iszlám pedig mind a mai napig fenntart. Így aztán nem csupán a hétköznapi emberek, de a közvélemény formálói közül is sokan úgy vélik, hogy a pénz forgatásából élők valamiképpen paraziták, akik a reálgazdaság – az ipar, a mezőgazdaság – testén élősködnek.

Ám ez a vélekedés nem állja ki a valóság próbáját. Niall Ferguson brit pénzügyi történész szerint az ember „felemelkedése” nem mehetett volna végbe a pénz „felemelkedése” nélkül (A pénz felemelkedése, Scolar, 2010). Más szavakkal: az emberiség jelenlegi anyagi jóléte – a jobb táplálkozás, a kevesebb betegség, a jobb lakhatás és a hosszabb várható élettartam – elképzelhetetlen lett volna és lenne a pénz, illetve a hitel nélkül. A pénz és a hitel története pedig éppúgy a folyamatos innovációk története, mint a reálgazdaságé. A tőkepiac kialakulása nem volt kisebb jelentőségű az emberiség fejlődésében, mint a gőzgép vagy a távíró feltalálása. Lehetővé tette, hogy az erőforrások – nagyjából – oda kerüljenek, ahol a legjobban hasznosulnak. Azaz: a kockázatokat azok vállalják, akik a leginkább képesek és hajlandók rá. Amikor a bankok a náluk elhelyezett betétekből hitelt nyújtanak, felmérik, hogy az adott beruházás létrehozza-e azokat a többletpénzeket, amelyekből a nyújtott hitel és kamatai visszafizethetők. A jó döntés nyilván nyereséget eredményez a banknak és az ügyfélnek, de a többletberuházás a gazdaság, a társadalom egészét is gyarapítja.

De nézzünk ennél egyszerűbb példákat. A készpénzes forgalom felváltása számlaforgalommal, illetve napjainkban az elektronikus fizetési rendszerek létrehozása hallatlan módon felgyorsította és olcsóbbá tette a pénzforgalmat. A készpénzkiadó automata és általában a kártyahasználat elterjedése is a XX. század második felének nagy találmányai közé tartozik, ami növeli a gazdaság szereplőinek kényelmét és biztonságát. Az internet felhasználása az ügyfél és a bank közötti kapcsolattartásra, illetve tranzakciók végzésére ugyanezt a célt szolgálja. Természetesen nem állíthatjuk, hogy a banki innovációk mindegyike feltétlenül az ügyfelek érdekeit tartaná szem előtt, ám ezen nem szabad meglepődnünk. A kapitalista piacgazdaságban – és ez egyként igaz a reálgazdaságra és a pénzügyi szférára – az innovációk mögötti elsődleges motiváció a profit, ami elérhető úgy, hogy az ügyfél érdekeit szolgáló újítást dolgozunk ki, de úgy is, hogy felkeltjük az ügyfél érdeklődését és keresletét valamely általunk kidolgozott termék, illetve szolgáltatás iránt. Hogy ezekre valóban szüksége van-e az ügyfélnek, az más kérdés. Ma már például szakmai konszenzus van a tekintetben, hogy a személyes fogyasztás bővítését célzó hitelkonstrukciók – különösen a hitelkártya – nem az ügyfelek, sokkal inkább a bankok érdekeit szolgálják. E konstrukciók nem csupán rendkívül drágák, de az ügyfeleket olyan magatartásra, életmódra ösztönzik, amelyek fenntarthatatlanok, azaz az ügyfél könnyen kezelhetetlen helyzetbe kerül. Kiváltképp igaz ez számos ún. derivatív termékre: ezeket Warren Buffet, a milliárdos amerikai befektető nyomán sokan csak pénzügyi tömegpusztító fegyvereknek nevezik. Ezek az opciós alapú termékek, különösen a befektetési/megtakarítási célra ajánlottak, alig különböznek a közönséges szerencsejátéktól: a különbség csak annyi, hogy míg a rulett kockázata elég jól kiszámítható, némely komplikáltabb derivatív ügyleté sokkal nehezebben – már ha ugyan egyáltalán.

A kép tehát ellentmondásos, de a megoldás biztosan nem a banki szolgáltatások és innovációk kiátkozása a piacgazdaságból. Robert Shiller, az egyik legismertebb amerikai pénzügyi közgazdász legújabb könyvében (Finance and the Good Society, Princeton University Press, 2012) meggyőzően érvel amellett, hogy nem kevesebb, inkább több pénzügyi innovációra van szükség, amivel lehetővé válna olyan valós társadalmi igények kielégítése (kockázat csökkentése), amelyekre a jelenlegi pénzügyi rendszer egyelőre nem képes vagy hajlandó. Shiller olyanokra gondol például, mint a gazdasági ciklusok elleni biztosítás (például az ingatlanárak csökkenése elleni kockázatot fedezendő). Szerinte a mostani válságot sem csupán egyes szereplők mohósága és becstelensége, hanem a pénzügyi és más társadalmi intézmények alapvető gyengeségei okozták. Shiller a pénzügyi innováció gyorsítása és az intézmények megerősítése mellett érvel: e kettőt nevezi ő a „pénzügyek demokratizálásának”.

Neked ajánljuk