Török líra kötvény és más félázsiai nyalánkságok

Felcsuti Péter

Az isztambuli értékpapírpiacon fog az állam török lírában denominált magyar államkötvényt kibocsátani. Nem szabad a dolgot egy kézlegyintéssel elintézni.

A „keleti nyitás” politikájának jegyében a magyar állam megbízást adott a legnagyobb török brókercégnek, hogy szervezze meg egy török lírában denominált magyar államkötvény kibocsátását az isztambuli értékpapírpiacon. Az Államadósság Kezelő Központ pedig fontolóra vett egy kötvénykibocsátást azeri manatban (!) is.

Könnyű lenne egy kézlegyintéssel és pár ironikus megjegyzéssel átlépni ezeken a híreken, hiszen sem a török, sem az azeri tőkepiac nem tekinthető nemzetközi értelemben véve nagynak és vagy éppen különösebben fejlettnek. Senki nem gondolhatja komolyan, hogy Magyarország számára, amelynek évente öt-hat milliárd euróra van szüksége lejáró adósságának megújításához, és az esedékes kamatok kiegyenlítéséhez, ezek a piacok teljes értékű vagy akár csak érdemi kiegészítő lehetőségként jöhetnének szóba a hagyományos euró- és dollár-értékpapírpiacokkal szemben/mellett. Ráadásul a tranzakciós költségek szükségképpen fajlagosan magasabbak, mint egy olyan fejlett piacon történő kibocsátás, ahol a magyar állam befektetői szemmel mért kockázata ismert és megszokott. A kézlegyintés és az irónia a kormány újabb kommunikációs bravúrjának szólhatna, amivel azt próbálja elhitetni a laikus közvéleménnyel, hogy létezik plauzibilis alternatíva a hagyományos tőkepiacokról történő forrásbevonással szemben, illetve, ami ennek előfeltétele, a nemzetközi szervezetekkel folytatott együttműködés ellenében. (Azért reméljük, hogy a török líra és az azeri manat pénzpiacán léteznek olyan technikák – valutacsere-megállapodások –, amelyekkel a kibocsátó elfogadható költségek mellett a kibocsátás teljes futamidejére fedezheti a líra, illetve a manat árfolyamkockázatát.)

Mégsem érdemes a dolgot egy kézlegyintéssel elintézni, mert illeszkedik abba a sorba, amellyel a kormány lényegében hatalomra kerülése óta szakadatlanul és módszeresen rombolja az ország adósi minősítését; a ténylegest (a hitelminősítők által adományozottat) éppúgy, mint azt az informálisat, amely a tőkepiacokon a szervezők és a befektetők körében az országról kialakul. Ez utóbbi nagyjából arról szól, hogy – bizonyos mértékig a politikai-gazdasági fundamentumoktól függetlenül – szubjektív-szakmai értelemben milyen az illető ország adósságmenedzselési képessége és elfogadottsága. Hogy egy példával érzékeltessem, az 1980-as években Magyarország szubjektív értelemben jó adósnak számított, dacára annak, hogy egy eladósodott, gyenge gazdasági növekedést produkáló kommunista ország volt, mert a piac (a valóságot meglehetősen túlértékelve) jó véleménnyel volt az adósságszolgálatért felelős MNB ilyen jellegű tevékenységéről. Ennek következtében Magyarország, bár soha nem kerülhetett be a nemzetközi tőkepiacok elegáns belső köreibe, nagy erőfeszítésekkel – amelyeknek részét képezte mindenféle, a mostani törökhöz–azerihez hasonló „unortodox” tranzakció – képes volt biztosítani a folyamatos államadósság megújításához szükséges devizaforrásokat. A piac ez utóbbi tranzakciókat akkor nem vette rossz néven, sőt egyfajta magyaros/kurucos virtusnak tekintette (erősítve a találékony magyarokról kialakult sztereotípiát – lásd még a forgóajtó, amibe hazánkfia utolsóként lép be és amelyből elsőként lép ki).

A rendszerváltás egyik nagy eredménye lett, hogy elsősorban politikai okokból, de egyébként a megnövekedett transzparencia okán is az ország bekerülhetett abba a körbe – az amerikai és európai tőkepiacokra – ahonnan a legjobb minőségű adósok vonnak be forrásokat. Immáron nem volt szükség sem kuruckodásra, sem ügyeskedésre. Ez nem csupán érzelmi vagy presztízskérdés (bár a piaci viszonyok között ez önmagában sem elhanyagolható), a hírnév javulása a hosszabb lejáratokban és a fizetendő kamatok csökkenésében is kifejezésre jutott.

Az adósokat tehát nem csupán politikai-gazdasági fundamentumaik minősítik, de a piac is, ahol kibocsátanak, a szervező pénzintézetek is, amelyek a hitelt megszervezik és befektetők között elhelyezik, s természetesen a feltételek is (lejárat és költség), amelyek mellett az adott  tranzakcióra sor kerül.

Természetesen van helye innovációnak, lehet új piacra lépni, új befektetői kört új struktúrával megcélozni. Ám ez csak akkor jár az adós hírnevének emelkedésével, ha összességében jelentős költségmegtakarítást eredményez (természetesen többletkockázat vállalása nélkül). Ha azonban az adós azért lép – drágábban – új piacra, mert részben vagy egészben függetleníteni akarja magát a leghatékonyabbnak és legfejlettebbnek tartott piacoktól/befektetőktől, s ezért esetleg még többletkockázatot is vállal, az rontja az illető adós piaci megítélését, ami elkerülhetetlenül kifejeződik az általa összességében elérhető források mennyiségében, árában és más feltételeiben (lejárat).

Csehország, Lengyelország vagy Szlovákia, netán Románia mindegyike bocsát ki deviza-államkötvényeket, ám egyikről sem hallani, hogy az azeri tőkepiaccal próbálkozna. A mostani lépés ezért, amennyire logikus, hiszen beleillik a magyar gazdaságpolitika kétéves trendjébe, annyira elszomorító.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.