Pedig minden olyan egyszerűnek látszott. A közös pénz bevezetése, az árfolyam-ingadozásokkal kapcsolatos kockázat és a vele járó költségek kiiktatása, a stabil és olcsó pénz növelte a bizalmat mind gazdasági, mind lélektani értelemben. Ez óriási lökést adott a gazdasági növekedésnek és együttműködésnek a zónához tartozó országokban, illetve ezen országok között.
Ám az euró létrehozása – sokan már akkor is figyelmeztettek, mára azonban már közhely – egy súlyos hiányosság mellett valósult meg; a monetáris uniót nem kísérte fiskális unió. Pontosabban tulajdonképpen kísérte, hiszen a maastrichti kritériumok között az alacsony költségvetési hiány is szerepelt, ám e kritériumok teljesülését senki nem ellenőrizte, főleg nem szankcionálta. Így aztán a 2008-as globális válság – amely első körben egyáltalán nem az eurózóna válságáról szólt – hamar napvilágra hozta az euró létrehozásával kapcsolatos „eredendő bűnt”; egyes országok fegyelmezett gazdaság- és költségvetési politikát folytatva képesek a válság nyomásának ellenállni, mások kevésbé.
Mi történjen ez utóbbiakkal, hagyják őket csődbe menni, kilépni az eurózónából? Vagy a gazdagabb/fegyelmezettebb/szerencsésebb országok próbáljanak segíteni, hogy zónán belül maradhassanak? Ám ha bent maradnak, ezek az országok nem tudnak élni a válságkezelés alapvető eszközével, a nemzeti valuta leértékelésével, hiszen erről a jogosítványukról a közös pénz bevezetésekor lemondtak. Akkor marad az úgynevezett belső leértékelés – ami a költségvetési megszorítások eufemisztikus elnevezése. Ez – ma már látható – óriási politikai és társadalmi akadályokba ütközik, hiszen a megszorítások, legalábbis egyelőre (és alighanem még egy jó darabig), nem eredményezik a gazdasági növekedés újraindulását. Így pedig minden szereplő – a lakosság, a vállalatok, a politikusok – csak egy lefelé menő spirált lát maga előtt, azaz értelmetlennek találja, ezért el is utasítja az áldozatvállalást.
És akkor még nem beszéltünk a bankokról a periféria- és a magországokban egyaránt. Ezek a bankok főleg a saját hibájukból, de a válság okán is, sőt bizonyos mértékig az állami válságkezelés következményeként súlyosan tőkehiányossá váltak, feltőkésítésük alapvető feltétel a válság sikeres kezelése szempontjából. Ám ez rengeteg pénzbe kerül, és a politikusok joggal aggódnak, hogy centralizált felügyelet híján a sok pénz kárba vész.
Az unió válsága azonban nem csupán gazdasági-politikai és pénzügyi kihívás, valójában legalább ennyire morális is. Nem egyszerűen csak a nemzetállami önzésről van szó, hanem arról, hogy az unió országait, politikusait és lakosait mennyire kötik össze közös eszmények és értékek. Sokak számára ugyanis az unió egyszerűen fejőstehén, amelyet fejni kell, cserébe elviselni a brüsszeli bürokraták akadékoskodását. Mások számára az unió alkalmat ad a lusta és felelőtlen országoknak, hogy a szorgalmas és fegyelmezett országok adófizetőin élősködjenek.
Így pedig nehéz közös nevezőre jutni olyan kardinális kérdésekben, mint hogy az országok milyen mértékben adják fel nemzeti szuverenitásukat, vagy hogyan kell a válságkezelés terheit elosztani gazdagok és szegények között, hogy csak a legérzékenyebbeket említsem.
Ezekben az időkben sokan hivatkoznak Alexander Hamiltonra, az Egyesült Államok első pénzügyminiszterére, az egyik alapító atyára. Hamilton azt javasolta, hogy a szövetségi állam vállalja át a függetlenségi háború során eladósodott államok adósságát (innen az analógia az eurózónával), ám cserébe erős szövetségi államot, központi bankot, fegyelmezett költségvetési politikát, szövetségi adókat és vámot követelt. Hamilton javaslatát végül elfogadták, és ezzel az Egyesült Államok elindult az egységes állammá válás útján. Az analógiakeresők azonban kevesebbet beszélnek Hamilton nézeteiről a közjót és a közerkölcsöket illetően. Ő úgy vélte, hogy az államok adósságának átvállalása a szövetségi állam által nem egyszerűen pénzügyi racionalitás (alacsonyabbak lesznek a kamatok), de erkölcsi aktus is – a kötelezettségek teljesítése olyan erény, ami erősíti a közerkölcsöket, és ezzel a szolidaritás érzését az állam és polgárai között.
A napokban közzétett javaslatok – helyesen – politikai, gazdasági és pénzügyi lépéseket jelentenek a federális Európa felé. Ám a hamiltoni erkölcsi megfontolásokat, amelyek az értékközösséget, a szolidaritást hangsúlyozzák, sem szabadna kifelejteni.
