Olvasom a huszadik század egyik meghatározó bankárának, Siegmund Warburgnak az életrajzát (Niall Ferguson: High Financier, the lives and time of Siegmund Warburg – Az exkluzív bankár, Siegmund Warburg több élete és kora). Arra gondolok, hogy mikor nálunk és másutt is a politikai ideológia rangjára emelkednek a fejtegetések a Nyugat hanyatlásáról, a nemzetállamok, a nemzeti érdek mindenekfelettiségéről, hasznos olvasmány a Warburg-életrajz.
Ahogy a könyv címe sugallja, Warburg összetett egyéniség volt. Német volt, zsidó és bankár – ebben a sorrendben. Sok más németországi zsidóhoz hasonlóan olyannyira német hazafi volt, hogy – és ezt megdöbbentő csaknem háromnegyed évszázaddal később olvasni – egy darabig Hitler hatalomra jutását lehetőségnek tekintette, amely segítheti szeretett Németországát kikeveredni a kaotikus weimari évekből. A nácik antiszemitizmusáról – naivan – azt gondolta, hogy a civilizált Németország és Európa ezt soha nem fogja eltűrni.
Hamarosan mind a kettőben keservesen csalódnia kellett, és kénytelen volt vagyonát hátrahagyva elmenekülni Németországból. Második hazájának Angliát választotta, amelyet szeretett, de szeretete nem gátolta meg abban, hogy esetenként élesen ne bírálja. Zsidóként örült Izrael létrejöttének, de bírálta a zsidó államot a palesztinokkal szemben folytatott politikájáért.
A második világháborút követően az egyik szószólója volt Németország politikai és gazdasági rehabilitációjának. Gyűlölte a nácizmust, de elutasította a német nép kollektív bűnössé nyilvánítását.
Bankárként a semmiből építette újjá magát és cégét, az S.G. Warburg befektetési bankot. Üzletpolitikája antitézise volt mindannak, ami a mostani válsághoz vezetett; ellenezte az eladósodást, a túlzott kockázatvállalást, híve volt a szigorú etikai normáknak bankon belül és a bank-ügyfél kapcsolatokban.
Szinte egy személyben találta ki azt, amit manapság és immáron évtizedek óta európiacnak (pénz, kötvény, hitel) nevezünk.
Ám a legfigyelemreméltóbb vonása makacs és feltétlen elkötelezettsége volt az atlanti gondolat és az európai integráció ügye iránt. Aktív támogatója volt a húszas években kibontakozó páneurópai mozgalomnak, amely az első világháború borzalmaira emlékezve európai együttműködést és általános leszerelést hirdetett. A mozgalom a versailles-i békeszerződés kudarca és az újjáéledő német revansizmus hatására jelentőségét vesztette. Warburg azonban nem adta fel. Már a második világháború idején közös európai intézmények létrehozását javasolta, amelyek átvennék a nemzetállamok jogkörének egy részét.
A második világháborút követően arra a következtetésre jutott, hogy a gazdasági-pénzügyi integrációval érdemes kezdeni, amely elvezethet a federális Európához. 1972-ben így írt: „a gazdasági és pénzügyi unió [ami gazdaságilag elengedhetetlen] elképzelhetetlen politikai unió nélkül.”
Warburg két világháborút élt át, amelyet a nemzetállami rivalizálás robbantott ki. Ezért okkal volt meggyőződve arról, hogy az európai politikai integráció az egyetlen út a tartós béke megteremtéséhez. Ám bankár létére Európa ügyében bevallottan idealista is volt; új európai renenszánszról beszélt, amelynek egyedülálló értéke a szabadság, „a tudatos és makacs nonkonformisták szabadsága, akik… nem csupán elfogadják és tolerálják, de örülnek a sokféle nézetnek és megközelítésnek…”
