A hazai gazdaságpolitikai víziók piacán nincs nyári szabadság, nincs uborkaszezon. Pár napja a nemzetgazdasági miniszter fejtette ki kedvenc hetilapja hasábjain több évtizedre szóló vízióját, amely szerint az ország fejlődése az unortodox gazdaságpolitika jótékony hatására felgyorsul, és a 2030-as évek tájékára eléri a nyugat-európai országok fejlettségi szintjét (a mostanit? vagy az akkorit?).
Ma a miniszterelnök lepett meg bennünket azzal a merész álmával, hogy még az ő kormányzati ciklusa alatt (2014?, 2018?, vagy még azon is túl?) szeretné, ha a magyar bankrendszer felerészben magyar tulajdonban lenne. Ez – mondja a miniszterelnök – „unikális” lenne a régióban.
A miniszterelnöknek ebben kétségtelenül igaza van, a régió legtöbb, velünk egybevethető országában a külföldi tulajdon, illetve ami ennél fontosabb, a piaci részesedés a bankszektorban bőven 80 százalék fölött van, amint azt a következő táblázat is mutatja (százalékban):
|
| Külföldi tulajdoni részesedés | Piaci részesedés |
|
| Magyarország | 87 | 83 |
|
| Csehország | 85 | 88 |
|
| Lengyelország | 63 | 67 |
|
| Szlovákia | 87 | 96 |
|
| Románia | 85 | … | |
Forrás: Raiffeisen Bank International
Ha abból az alapesetből indulunk ki, hogy a nagyjából 17 százalékos piaci részesedésű, azaz 4100 milliárd forint mérlegfőösszegű hazai bankoknak kéne a bankrendszer egyesített mérlegfőösszegének 50 százalékát elérni úgy, hogy eközben a külföldi tulajdonú bankok mérlegfőösszege egyáltalán nem nő, akkor a magyar bankoknak 700 százalékos növekedést kéne produkálni (az adat a portfolio.hu kalkulációjából származik), ami meglehetősen ambiciózus feladat, hogy más jelzőt ne használjak.
Ám a miniszterelnököt nem szabad lebecsülni, vannak ugyanis más lehetőségek is az arányok megváltoztatására, amiből a bankok már ízelítőt kaptak az elmúlt két évben. A legenyhébb ezek között vezető politikusok verbális támadása (például „nem bánjuk, ha egyik vagy másik külföldi bank kivonul”), visszamenőleges hatályú törvények, szektorális adók, végtörlesztés, aláírt megállapodások be nem tartása, és a szekálás még ezernyi más formája. Elég erős ösztönzés, hogy egyik vagy másik külföldi bank adott esetben úgy döntsön, olcsón, veszteséggel megválik tulajdonától.
Van azért itt egy-két apróság, amit a kormánynak nem kéne figyelmen kívül hagyni, amikor e nagyívű tervet fontolgatja: honnan lesz elégséges tőke, ami a hitelezési tevékenység bővüléséhez szükséges, és honnan lesz elégséges többletforrás ugyanerre a célra. Magyarország szegény mind befektethető tőkében, mind megtakarításokban (ami a bankrendszer forrásainak nagyobb részét adja). A külföldi tulajdonosok magától értetődően biztosították a tőkét és a belföldi megtakarítások által nem fedezett forráshányadot is. Tették ezt jó időben (nem nagy kunszt), de rossz időben is, ez utóbbi nyilván fontosabb és értékesebb volt. Emlékezzünk rá, a válság idején a magyar államnak egyetlen adófizetői fillérjébe sem került a külföldi tulajdonú bankok működésének fenntartása. Kik lesznek azok a magyar tulajdonosok, akik adott esetben képesek lesznek erre vagy éppen hajlandók? Néhány nagyvállalkozó bankja vagy a takarékszövetkezetek? Ezeknek a bankoknak esélye sincs arra, hogy belátható időn belül a nemzetközi pénzpiacok számára elfogadható partnerek legyenek. Enélkül pedig nem fognak tudni onnan elfogadható áron tőkét bevonni, illetve felvenni a működésükhöz szükséges forrásokat. Alapvető tudatlanságról árulkodik, ha a miniszterelnök azt gondolja, hogy ez lehetséges.
És mi lesz a lakosság megtakarításaival? Komolyan gondolja a miniszterelnök, hogy a lakosság ezermilliárd forintos nagyságrendben takarékszövetkezetekbe (most ment csődbe az egyik) vagy bizonytalan tulajdonosi hátterű kis bankokba fogja vinni a megtakarításait? Vagy mindegyik bank állami tulajdonba kerül? Akkor viszont minden bank éppen annyira lesz hitelképes, mint a magyar állam. Hogy ez mit jelent, abból épp elég ízelítőt kaphatott a kormány az elmúlt két év során.
És egyáltalán, miért csak a bankrendszer? Miért nem szeretne a miniszterelnök 50 százalékos hazai tulajdont látni az áram- és gázszolgáltatásban, a távközlésben vagy éppen a gyógyszeriparban?
A probléma nem az, hogy a fenti vízió megvalósul-e, mert a válasz nagyon nagy valószínűséggel az, hogy nem. Abban azonban sajnos biztosak lehetünk, hogy a miniszterelnök törekedni fog arra, hogy megvalósítsa, ami – gazdaságpolitikájának sok más eddigi lépéséhez hasonlóan – nagyon sokba fog kerülni az országnak.
