Egy ország jövedelmét (nevezzük GDP-nek) a gazdaság szereplői, köztük az állam állítja elő, és ők is osztoznak rajta (a külföldről érkező és oda irányuló jövedelmeket most figyelmen kívül hagyva). Az állam az ország által előállított jövedelem egy részét – adók és járulékok formájában – elvonja, és ebből finanszírozza a társadalom számára nyújtott szolgáltatásait (oktatás, egészségügy, honvédelem, igazgatás és a többi). Ezen az oldalon különböző modellek figyelhetők meg; a szociális piacgazdaság európai modellje szerint az állami szolgáltatások köre viszonylag széles, és ezért a jövedelemelvonás (központosítás) mértéke (például a GDP-hez viszonyítva) viszonylag magas, gyakran megközelíti az 50 százalékot (skandináv országok, Franciaország).
Bármelyik modellről is beszélünk, a lényeget illetően nincs vita: az állam azoktól vonja el a jövedelmet, akik, egyéb feltételeket változatlannak tételezve, gazdasági értelemben legalábbis biztosan, hatékonyabban tudnák felhasználni. Más szavakkal, az állam az elvonással mintegy elszívja a meglévő forrásokat a jövedelemtermelésre egyébként képes és kész szereplőktől, akik így a lehetségesnél (és gyakran a szükségesnél) kevesebb jövedelmet állítanak elő. A helyzet paradox voltát erősíti, hogy ennek eredményeként aztán az államnak is kevesebb jut, hiszen a kevesebb jövedelemből kevesebb is vonható el.
Ezért – különösen most a válság idején – még a nagy állami újraelosztással működő országok is igyekeznek az újraelosztás mértékét csökkenteni oly módon, hogy az állami szolgáltatásokat hatékonyabbá és olcsóbbá teszik, illetve a szolgáltatások egy részét privatizálják. Ezekkel a megszorításokkal azt is axiomatikusnak nevezhetjük, hogy célszerű az állami újraelosztás mértékét legalábbis tendenciaszerűen csökkenteni.
Vegyük szemügyre a következő táblázatot, amely az állami újraelosztás mértékét mutatja Magyarországon néhány más, környező országgal összehasonlítva.
Az állami újraelosztás mértéke, százalékban:
Forrás: Eurostat
Világosan látszik, hogy nálunk magas az állami újraelosztás. Ehhez vegyük hozzá, hogy – legalábbis a lakosság és a vállalatok így érzékelik – folyamatosan romlik az állami szolgáltatások színvonala. A választások előtt a mostani kormánypárt gazdaságpolitikusai az állami újraelosztás radikális csökkentése mellett szálltak síkra, ami sok tényezőből tevődött volna össze, mint amilyen a hatékonyabb/olcsóbb államigazgatás, az alacsonyabb hitelkamatok és egyáltalán nem utolsósorban a magasabb ütemű növekedés.
2012-es adatok még nincsenek, így a következtetések levonásakor kellő óvatosság indokolt. Annyi azonban biztosan elmondható, hogy a radikális áttörés az újraelosztás tekintetében elmaradt; ennek a kormánynak a gazdaságpolitikája is a magas elvonáson, tehát az adóztatáson alapul, ez pedig fenntartja, illetve erősíti a kiszorító hatást a gazdaságban. Legyünk jóhiszeműek és engedjük meg, hogy a kormány számára a magas eladósodottság következtében szűkebb mozgástér adódik ezen a területen, mint a többi ország számára, amely kevésbé eladósodott.
Nézzünk ezért egy másik táblázatot, ami a beruházások arányát mutatja a GDP-hez képest (százalékban):
Forrás: Eurostat
2012-es végleges adatok itt sincsenek, de a szakmai konszenzus szerint szó sem lehet fordulatról. Miért csökkennek folyamatosan a beruházások Magyarországon? A válság egymagában erre nem lehet magyarázat, hiszen a többi országban a visszaesés messze nem ennyire erőteljes.
És végül vegyük a növekedési kilátásokat (százalékban):
Forrás: Európai Unió
A három jelenség – a magas állami újraelosztás makacs fennmaradása, a beruházási ráta zuhanása és az alacsony tényleges és várható növekedés – között a kapcsolat, mint a gazdaságban általában, bonyolultabb annál, hogy egyszerű okságiként vagy lineárisként jellemezhetnénk. Ám a mögöttük meghúzódó nevező kétségtelenül közös – ez pedig a kormány által folytatott gazdaságpolitika, amelyet nevezhet kitalálója nem hagyományosnak, ám az egyre erősebb szakmai konszenzus leginkább a dilettáns és voluntarista jelzőt használja. Ezért szakadunk le a régiós versenytársak csoportjáról, ez tolja az országot egyre távolabb a perifériára, a tartós stagnálásba.
