Magyar Narancs: Milyen volt a Nyugat által fémjelzett minőségi irodalom körüli intézményrendszer?Berendelték a minisztériumba Babitsot
irodalomtörténész
A Nyugat mindig fontos volt, de mostanában mintha még inkább az volna: kutatási alapanyagként kimeríthetetlen, hagyományként eleven, analógiaként időszerű. Egy irodalmi tévéműsor (és egy papíron nem materializálódott folyóirat) a nevét is fölvette nemrég, a minap CD-ROM-on megjelent több mint három évtizednyi folyamának teljes (bár nem elég alaposan gondozott) szövege, az ünnepi könyvhétre pedig a hozzá kapcsolódó intézményekről látott napvilágot két kötet: Buda Attila a Nyugat Kiadó történetét, Téglás János a Baumgarten Alapítvány díjkiosztó ünnepségeit dolgozta fel.
Buda Attila: A Nyugat, amelynek az első száma 1908-as dátummal jelent meg, valószínűleg 1907 végén, nem állami alapítású, nem állami pénzekből fenntartott, hanem első számaiban a szerkesztők által összeadott, később pedig, egészen 1941-ig mecénások által pénzelt folyóirat volt. A mecénások befolyást igyekeztek gyakorolni a szerkesztőkre és a szerkesztés folyamatára, a szerkesztők viszont függetlenedni igyekeztek ettől: önálló gazdasági vállalkozásokban vettek részt vagy hoztak létre ilyeneket, hogy a lap előállításába visszaforgatható, illetőleg a szerzők dotálására fordítható pénzt teremtsenek. A Nyugat fenntartására az évtizedek során három különböző részvénytársaság jött létre. Feladatukat abban az értelemben jól teljesítették, hogy a Nyugat egészen Babits Mihály haláláig megjelenhetett, illetve hogy azon szerkesztők számára, akiknek egyéb önálló keresetük nem volt, az életlehetőségük fenntartásához szükséges pénzt előállították, sőt kisebb-nagyobb összegeket a szerzőknek is tudtak juttatni. Ezenkívül semmi másra nem voltak alkalmasak. Szigorúan pénzügyi szempontból a gazdasági mérlegeik, elszámolásaik sokszor teljesen abszurdak voltak. A Nyugat folytatásának általában a Magyar Csillagot szokták tekinteni, ez vitte tovább az emblémát és a szerkesztők, szerzők egy részét. 1944-ben, Magyarország megszállása után betiltották - szemben a Nyugattal, ami 1941-ben egyszerűen megszűnt. 1945 áprilisa után újjáalakult a Nyugat fenntartását korábban elősegítő részvénytársaság, azonban a lap újraindítására különböző okokból nem volt lehetőség, magát az rt.-t pedig az 1948 végén bevezetett államosítás szüntette meg. A lapot tehát Szálasi, a mögötte álló és azt túlélő gazdasági egységet Rákosi likvidálta.
Téglás János: A Baumgarten Alapítvány története jóval később kezdődött és valamivel később fejeződött be, mint a Nyugaté. Az 1927-ben meghalt Baumgarten Ferenc óriási vagyont hagyott a rászorult magyar írók segélyezésére. A vagyont a Sas utca 1. alatti háromemeletes ház jövedelmei, továbbá értékpapírok és kötvények jelentették, értékük akkoriban 1,2 millió pengő volt. Az alapítvány 1929-től 1950. október 24-ig működött, akkor államosítással megszüntették. Összesen húsz alkalommal, utoljára 1949-ben osztottak díjakat, ezekben 126 fő részesült. Baumgarten Ferenc jómódú zsidó patrícius családból származott, történelmi és esztétikai tanulmányokat folytatott Budapesten és Németországban. Lipótvárosi házát apjától örökölte. Mivel testvéreivel összekülönbözött, nem a családtagjaira hagyta vagyona jövedelmét. A végrendelet megfogalmazásában nagy szerepe volt Basch Lórántnak, Baumgarten iskolatársának és Babits Mihálynak. Vele ugyan Baumgarten összesen kétszer találkozott, de ez is meggyőzte arról, hogy a kortárs magyar írók közül talán ő az egyetlen, aki tárgyilagosan, humanista felfogásban, a legpozitívabb esztétikai értékeket képviselve tud dönteni arról, kik érdemesek arra, hogy ebből a jövedelemből, vallási, faji és társadalmi megkülönböztetéstől mentesen részesüljenek. Babits 1923-ban tudta meg, hogy Baumgarten őt akarja megbízni a végrendelet végrehajtásával. Nem vette komolyan, mert Baumgarten csak 43 éves volt, és nem tűnt betegnek. Babits számára csak akkor derült ki, micsoda óriási vagyonról van szó, amikor Baumgarten Ferenc 1927. január 18-án, 47 éves korában meghalt. A család perben támadta meg a végrendeletet Baumgarten beszámíthatatlanságára hivatkozva, de hiába. A hivatalos társaságok, az akadémikusok egy része amiatt méltatlankodott, hogy egy ilyen hatalmas vagyon feletti döntési jogot nem egy széles testületre, hanem két személyre, egy irodalmi végrehajtóra, Babitsra és egy jogi kurátorra, Baschra bízta. Eleinte évenként tíz, később nyolc író, költő, tudós kapott egy évre négyezer pengős díjat havi bontásban - hogy ez mennyit ért, elég csak az 1936-os filmkupléra gondolni: "Havi kétszáz pengő fixszel az ember könnyen viccel." Emellett ezerpengős jutalmakat osztottak, a jövedelem negyedét pedig rendkívüli segélyezésre fordították. Amikor kiderült, mekkora összegről van szó, rögtön megindult a levéláradat Babits és Basch felé, ismert és ismeretlen írók, költők kértek, könyörögtek, volt, aki öngyilkossággal fenyegetőzött. Eleinte elsősorban anyagi, szociális kérdésként kezelték a díjat, később egyre nagyobb erkölcsi elismerésnek számított. Babits minőségi szemléletét mutatja, hogy a mai 3-4. osztályos középiskolai tankönyvekben törzsanyagként tanított írók gyakorlatilag mind Baumgarten-díjasok, jutalmazottak, segélyezettek vagy tanácsadók - az egyetlen kivétel Móricz, aki elfogadható anyagi helyzete miatt nem kapta meg; Nagy Lászlónak és Örkénynek koruknál fogva nem lehetett kapcsolatuk az alapítvánnyal.
MN: Mennyiben hasonlított a Nyugat Kiadó és a Baumgarten Alapítvány a többi korabeli intézményhez, illetve mennyiben különbözött tőlük?
BA: A Nyugat kis könyv- és lapkiadó vállalatnak számított. Az Athenaeum például nagyságrendekkel nagyobb tőkével és szervezettel rendelkezett. De éppen ezért, amikor 1938-ban mindhárom nagy lapjával, a Magyarországgal, Az Esttel és a Pesti Naplóval együtt az Athenaeumot - vezérigazgatója, illetve a felesége, Gombaszögi Frida származása miatt - a részvények állami kézbe vételével államosították, akkor a Nyugat magánkézben maradhatott: túl kicsi volt ahhoz, hogy értelme legyen bekebelezni.
TJ: Magyarországon olyan jelentőségű irodalmi alapítvány, mint a Baumgarten, nem létezett, Európában is alig. Eltért a szokásostól, mint mondtam, az is, hogy a döntéseket egy mindössze kéttagú kuratórium hozta, mellette egy tanácsadó testület működött. Kivételes esetben a tanácsadók is kaphattak díjat, így például Schöpflin Aladár és Osvát Ernő. Babits halála után, az ő kijelölése alapján Schöpflin lett az irodalmi kurátor. Nem tudok a tanácsadó testületen belül személyi villongásokról, viszont a sajtó mindenért, minden oldalról támadta az alapítványt. Ha túl fiatal író kapott díjat, mint például Weöres Sándor, azért, ha idősebb, azért, és egyáltalán, amiért Babits a modern irodalom képviselői közül éppen a "Nyugat-klikk hitbizományává" alakította az alapítványt. Mind a Nyugat, mind a Baumgarten Alapítvány óriási hatalmat adott Babits kezébe. Nagyon sokan féltékenyek voltak rá.
MN: Az föl sem merült, hogy egy magánvagyon fölhasználásához senkinek semmi köze, illetve hogy más vagyonos emberek is nyugodtan támogathatták volna más irányzatok képviselőit?
TJ: A Baumgarten Alapítvány fölött bizonyos állami befolyás érvényesült: az alapító okirat engedélyezésének feltétele volt, hogy közalapítványként működjön, így a díjazandók nevét jóváhagyásra fel kellett terjeszteni a kultuszkormányzatnak. A miniszter vétójoggal élhetett, ha valaki ellen kifogása volt. Emiatt többször módosult is a névsor. 1930-ban Klebelsberg Kunó megakadályozta Pap Károly díjazását, mert az író a Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg tisztjeként egy kastély pincéjéből származó bort fogyasztott, és ezért orgazdaság címén elítélték. Kassákot épp akkor terjesztették fel, amikor életrajzi regénye, az Egy ember élete kommünnel foglalkozó része miatt eljárás folyt ellene. Berendelték a minisztériumba Babitsot és Basch Lórántot, és rávették őket, hogy módosítsanak, így kapta Kassák helyett Kárpáti Aurél a díjat. Babitsék nagyon megfontolták a módosítási javaslatokat: főleg a 30-as évek végétől attól tartottak, hogy ha nem kellő kompromisszumkészséggel működnek együtt a minisztériummal, esetleg felfüggeszthetik az alapítvány autonómiáját. Az utolsó díjkiosztás alkalmával egyébként a jelöltek névsorával foglalkozott a Magyar Dolgozók Pártja agitprop-bizottsága is, ők már nemcsak töröltek két fontos személyt, Németh Lászlót és Szabó Magdát, akikről pedig már az újságok is megírták, hogy megkapják, hanem be is írták helyettük Szabó Pált, a Talpalatnyi föld szerzőjét és a későbbi Sztálin-díjas Nagy Pált, és rábeszélték Schöpflint, fogadja ezt el. Az alapítvány megszüntetésének közvetlen oka vagy előzménye, hogy 1948-ban már Kossuth-díjat is osztottak, és úgy gondolták, hogy a magyar irodalom és művészet támogatása az állam feladata, nem egy magánalapítványé. A Révai által is nagyra becsült Schöpflin haláláig életben tartották, utána államosították, és ezzel megszüntették.
MN: A Baumgarten-kötetből kiderül, hogy József Attila, aki 1935-ben és ´36-ban ezerpengős jutalmat kapott, ´37-ben semmit, halála előtt tudott róla, hogy megítélték neki az 1938-as évdíjat. Mi erre a bizonyíték, és miért tartja magát ennek ellenére mégis az a nézet, hogy az elutasítás is szerepet játszott öngyilkosságában?
TJ: József Attila Baumgarten-díjának történetét megírta Basch Lóránt, részletesen foglalkozott vele Tasi József is. Csak megerősíteni tudom, hogy a József Attila Baumgarten-díjáról szóló előterjesztés a költő 1937 decemberi halála előtt ment fel a minisztériumba, és a tanácsadó testület tagjainak közlékenysége folytán jóval a januárban esedékes díjátadás előtt kiszivárgott a névsor. Zsolt Béla tette elsőként felelőssé József Attila haláláért a Baumgarten Alapítványt és Babitsot, de a mai tankönyvek már nem viszik tovább ezt a vádat.
BA: A Baumgarten Alapítvány és az egész Nyugat második korszakának központi figurája Babits Mihály, akiről életében és közvetlenül halála után, sőt a mi korunkba átszármazóan is számos dehonesztáló vélemény élt és él, részben a magánéletével, részben művészeti döntéseivel kapcsolatban. Ismeretes például az Osváttal is érintkező Babits-Ignotus-konfliktus: amikor a Tímár Virgil fia megszületett, Osvát hívta fel a figyelmet arra, hogy a főszereplő bizonyos vonatkozásban Ignotus jellemvonásait hordozza. Ignotus egyébként úgy gondolta, hogy miután Móricz és Babits vette át a Nyugat szerkesztését, őt kigolyózták. Valójában az történt, hogy Móricz és Babits egyszerűen gazdasági okból beszüntette a neki rendszeresen küldött segélyek folyósítását.
MN: Milyen konfliktusok voltak a Nyugat Kiadó gazdasági vezetői és a lap szerkesztői között?
BA: Az első időszak 1916-ig, az első rt. fölszámolásáig terjed, mikor is állítólag az ólombetűkből lövedéket készítettek. Az első korszakban lényeges konfliktusok voltak a szerkesztőség és a részvénytársaság vezetősége között, noha a szerkesztőség bizonyos tagjai benne voltak az rt. vezetésében is. Hatvany Lajos, az rt. elnöke - merthogy a Hatvany család vásárolta meg a legtöbb részvényt - sem a szerkesztőségben, sem a kiadóban nem tudta érvényesíteni az elképzelését, mert Osvát, aki talán lehetett volna engedékenyebb is, ellenállt neki, és mert ő maga hol Berlinben, hol Angliában, Franciaországban vagy Svájcban volt. Hatvany a könyvkiadáson keresztül, a szerkesztőségbe beépített embere, Lengyel Menyhért útján szerette volna érvényesíteni akaratát. Azt gondolta, hogy ha nincs kellő olvasóközönsége a magyar irodalomnak, azt meg kell szervezni. Ebben tökéletesen igaza volt. De az olvasóközönséget nem lehet megerőszakolni, az vagy elfogad egy írót, vagy nem, vagy csak tíz év múlva fogadja el. ´ viszont előadásokkal, konferenciákkal, fölpörgetett könyvkiadással, propagandával éppen ezt erőltette volna. Sikeresek voltak a felolvasóestek, de nem gazdaságilag, mert közvetlenül utánuk nem jelentkezett annyi új előfizető, amennyi eltarthatta volna a Nyugatot. Azt szerette volna, ha gyorsan megtérül a befektetett tőkéje, de a kultúra nem olyan, hogy egyik évről a másikra lehet aratni. Ezzel a konfliktussal függ össze Osvát és Hatvany minden későbbi együttműködést lehetetlenné tevő kardpárbaja 1912 január elején, amelyről egymásnak homlokegyenest ellentmondó beszámolók jelentek meg a lapokban, és a bepalizott részvénytársasági igazgató, Magyar Mór öngyilkossága is. A kiadó azonban az államtól és a hatalomtól független, autonóm, önálló intézményként, saját belső harcai ellenére mindaddig fönn tudta tartani magát, amíg a politika nem mondott neki megálljt önös céljai érdekében.
Szőnyei Tamás
Buda Attila: A Nyugat Kiadó története (Borda Antikvárium); Téglás János: A Baumgarten Alapítvány ünnepei (Argumentum-Palatinus)
