Jake Wherry: Volt egy Peter Herbholzheimer nevű német dzsesszzenész, akit egy időben elég sokat hallgattunk, de valahogy mindig egyszerűbb volt Peter Herbalisernek hívni.
MN: Semmi köze a fűhöz?
JW: Hát, az egész banda füvezik, általában szoktunk szívni akkor is, amikor a számokat írjuk, de ebből nem csinálunk túl nagy ügyet. Úgy értem, nem kell feltétlenül beszívva lenned ahhoz, hogy élvezni tudd a zenénket.
MN: A szöveg nagyon fontos szerepet játszik a hip-hopban, a számaitok többsége mégis instrumentális.
JW: A hip-hop látszólagos egyszerűsége ellenére egy iszonyúan sokrétű, összetett dolog. A rap, a szöveg csak egy, és nem is feltétlenül a legfontosabb része. Minket jobban érdekel, hogy több száz lemezről összekeresett dallamokat, ütemeket hordjunk egymásra, és ezekből valami újat alkossunk, vagy hogy megteremtsünk egy sajátos, ránk jellemző atmoszférát. Ollie-val mindketten nagy rajongói vagyunk mindenféle régi krimizenéknek. Néha olyan ez az egész, mintha le nem forgatott filmekhez csinálnánk zenéket. Élőben, a fúvósszekcióval, billentyűkkel meg a dobokkal viszont nem is annyira hip-hop-, mint inkább egy funkbandához hasonlítunk. A koncerteken így jobban előtérbe kerülnek a hatások, amelyek például Herbie Hancock, Quincy Jones, Roy Ayers hatvanas, hetvenes évekből való dolgai révén értek minket. Mégiscsak ezek azok a zenék, amiből annak idején az egész hip-hop elkezdett építkezni, és amiből egészen a mai napig mi is merítünk.
MN: Hogy kerültetek a Ninja Tune-hoz?
JW: Kilencvenkettőben Ollie-val a pincestúdiónkban összebütyköltük az első anyagunkat, és elkezdtünk vele házalni. A Ninja mellett a Mo´ Wax volt az a kiadó, ami még instrumentális hip-hoppal foglalkozott. ´k valamivel nagyobbak voltak, és nem lett volna rossz nekik dolgozni, viszont ott nem tetszett az anyagunk. Aztán egy bárban összefutottunk egy sráccal, akit még a gimiből ismertem. ´ akkor jó ideje ott volt a Ninja Tune-nál a DJ Food nevű projekttel, úgyhogy besegített minket a kiadóhoz. Azóta sok minden megváltozott, és így utólag már látszik, hogy sokkal jobban jártunk a Ninja Tune-nal. A Mo´ Waxet azóta felvásárolták, aztán aki felvásárolta, azt is felvásárolták. Lényeg, hogy a Mo´ Wax per pillanat nem csinál semmit. Ha most ott lennénk, valószínűleg nem hoznának ki tőlünk semmit.
MN: Milyen a Ninja Tune-nál dolgozni?
JW: Kellemes, hiszen van egyfajta családias, kiskiadó-hangulat, nyilván azért is, mert a zenéről igen hasonló módon gondolkodó embereket tömörít. A legelején még mindenki ismert mindenkit. Azóta azért megnőttünk egy kicsit. Az alapító Coldcut duó által kialakított Ninja Tune-étosz viszont maradt. Matt Black és Jonathan More korábban sokat dolgozott nagy kiadóknak. (Ugyanarról a Coldcutról van szó, amelynek annak idején igen nagy része volt pl. a naposcsibeforma Yazz vagy Lisa Stansfield sikereiben - a szerző.) Aztán amikor egy napon besokalltak, és megcsinálták a sajátjukat, mindig igyekeztek pont nem úgy bánni a szerzőikkel, mint ahogy velük bántak annak idején. Nem hiszik azt, hogy állandóan cseszegetni kellene az embereiket. Például egy-két éve, amikor a big beat elárasztott mindent, nem mondták senkinek, hogy "srácok, ugyan vegyétek már egy kicsit big beatesebbre a figurát". Ez mondjuk megtörténik a nagyobb kiadóknál, nálunk viszont nem. Eddig még sosem volt velük semmi vita az anyagainkról, az összes lemezünk úgy kerülhetett ki a Ninjától, ahogy azt mi befejeztük.
MN: Milyen a hip-hop-élet Angliában?
JW: Megvan minden, ami egy nagyon erős hip-hop-szcénához kell. Tele vagyunk nagyon jó hip-hop-együttesekkel. Ott van DJ Vadim, a Scratch Perverts, a Next Men van egy csomó elsőrangú break dance-csoport és graffittiművész is. Angliában a hip-hop eléggé megizmosodott mára, hiszen már több mint tizenöt éve, úgy ´84-85 körül gyökeret vert. Később a house miatt egy időre szinte teljesen kiszorult ugyan mindenhonnan, de akkor sem halt meg. Ollie például abban az időben évekig alig kapott munkát, egyszerűen nem volt egy klub, ahol keverhetett volna. Most, ha épp úgy akarja, négyszer-ötször is felléphet hetente. Az a rengeteg srác, aki korábban keményen belemászott a műfajba, aztán a house miatt jó időre eltűnt, időközben rengeteget gyakorolt. Úgyhogy amikor részint a Ninja Tune-nak is köszönhetően a hip-hop újra előkerült, az egész csak még profibb, még sokkal erősebb volt. Persze mindig lesznek, akiknek ez csak Amerika-majmolás marad, és majd újra meg újra elmondják, hogy a brit hip-hop ezért vagy azért szar. De hát könyörgöm, mi nagyon is britek vagyunk, és ez átjön, át is kell hogy jöjjön a zenénkben is. Bármilyen műfajban - pláne a hip-hopban - fontos, hogy az ember saját magát adja. Nekünk megvan a saját magunk felfogása a hip-hopról. Abszurd volna, ha megpróbálnánk úgy tenni, mintha ez az egész valahonnan tök máshonnan, mondjuk New Yorkból vagy Los Angelesből jönne.
- lakinger -
