Magyar Narancs: Hogyan kerültek a látóterébe az Ámbédkar alapítói?
Stefan Ludwig: 2011 végén tele volt a világsajtó a gyöngyöspatai rasszista fenyegetések hírével – ez keltette fel az érdeklődésemet a magyarországi romák helyzete iránt. Sokat olvastam a témáról, és úgy gondoltam, egy ilyen falusi mikrokozmosz érdekes helyszíne lehet egy dokumentumfilmnek. Két népcsoport, akik utálják egymást, kölcsönös köztük a bizalmatlanság, s a gyengébbeket kirekesztik… Véletlenül bukkantam a neten Orsós János életrajzára, s nagyon megérintett. Egy olyan ember története, aki hosszú utat tett meg egy teljesen félreeső romatelepről az egyetemi diplomáig. S aki még így is úgy érzi, hogy nem fogadja el őt a „fehér” középosztály. Előttük mindig csak „díszcigány” marad. És akkor egy napon elutazik a világ másik végére, Indiába, ahol életében először találkozik olyan emberekkel, akik elfogadják. Ott hall Bhimrao Ámbédkarról, aki a kirekesztettek kasztjához tartozott, mégis áthágta a szigorú kasztrendszer szabályait, amikor áttért a buddhista hitre. Az ő példáját követve hozta létre Orsós Derdák Tiborral közösen az Ámbédkar Iskolát, hogy az oktatással és a spiritualitással kiutat mutassanak a roma fiataloknak. Egyszóval minden adott volt egy erős képekkel operáló dokumentumfilmhez.
MN: Hogyan kezdett bele?
SL: János várt a Keletiben, és együtt mentünk Sajókazára. Messziről jött idegennek számítottam, de nem előkelő idegennek. Vendégszeretően fogadtak a Dzsaj Bhím oktató aktivistái, akik úgy élnek együtt, mint egy nagy diákközösség. Azt mondták, szívesen látunk, itt a matrac, amin alhatsz, addig maradsz, ameddig csak akarsz. Több mint három éven át forgattam a romatelepen.
MN: Élete legnehezebb, mégis legszebb élményének nevezte a forgatást.
SL: A roma fiatalokhoz nem könnyű közel kerülni, előfordultak konfliktusos esetek is. Sok türelmet, valódi figyelmet és alázatot követelt, hogy tiszteletben tartsam, ha éppen bizalmatlanságot vagy elutasítást tapasztaltam. Sokan gyanakodva nézték a kamerát. Amikor az első alkalommal próbálkoztam az Ámbédkarban, néhány diák eltakarta az arcát. Mások bolondoztak, körülugrálták. De az emberek többsége nagyon közvetlen, őszinte volt. Soha nem felejtem el, amikor az egyik családnál először kínáltak paprikás krumplival és vakaróval.
MN: Orsós János kétszáz év lemaradásról beszél a filmben.
SL: A Mérges Buddha nem reklámfilmnek készült, ahol helyes gyerekek mosolyognak a kamerába azzal, hogy orvosok szeretnének lenni, aminek láttán a nézők zavarban érzik magukat, és pénzt adományoznak. Azt akartam megmutatni, hogy milyen bonyolult, nehéz, karakán harcot jelent egy romatelepen az oktatás. Az volt a célom, hogy kozmetikázatlan képet adjak a fiatalok életkörülményeiről. Sok kudarcélményüket is megosztották velem. Egy roma lány például eleinte rendkívül motivált volt abban, hogy ügyvéd legyen, de a sikertelen felvételi után nem talál magának munkát. Sehol nem akarták alkalmazni. Nézz rám! – mondta. És a bőrszínére gondolt. Megérintettek az ilyen pillanatok, de rendezőként nem eshettem ki a megfigyelő szerepéből. A fő kérdés, hogy megéri-e továbbmenni a göröngyös úton. János és Tibor válasza az, hogy megéri. Sok diák nem jut el az érettségiig, feladja, szégyenérzet gyötri, hogy nem megy neki a tanulás. De találkoztam olyanokkal is, akik sikeresen leérettségiztek, a tanulás révén megváltoztak, jobban bíznak magukban, képesek kifejezni magukat, vagy legalább írni és olvasni tudnak.
MN: Milyen képet kapott a romák és a magyarok közötti feszültségről?
SL: Sajókazán mintegy 2000 magyar és 1000 roma él. A két csoport között kevés a személyes kapcsolat, bár mindenki ismer mindenkit. Az emberek kölcsönösen félnek egymástól; a romák a szkinhedtámadásoktól, az idős magyarok – hisz a lakosság nagy része elöregedett – pedig a rablóktól. Sokakkal beszélgettem mindkét oldalról, s megtanultam, hogy a rasszizmus és a kirekesztés összetett helyzet, amin csak lépésről lépésre, az oktatás révén lehet változtatni. Az nem vezet sehová, ha az emberek ujjal mutogatnak egymásra, mondván, te rasszista vagy, te meg büdös cigány. Az is rendkívül káros, ha a politikai pártok arra fordítják a befolyásukat, hogy az amúgy is meglévő feszültségekből hasznot húzzanak, és tovább gerjesszék azokat.
MN: Ausztriában hogy áll a romák társadalmi elfogadottsága?
SL: Olyan összefüggő romatelepek, mint Magyarországon, nem léteznek. Néhány burgenlandi faluban élnek romák, akik elismert etnikai népcsoportot alkotnak Ausztriában. Az elmúlt évtizedekben sok roma vándorolt ki Kelet-Európából osztrák városokba. A legtöbben munkavállalás céljából jönnek, lehetnének akár pakisztániak, brazilok, arabok is, akik még a menekültválság előtt érkeztek a jobb élet reményében. Igazán azokra figyelnek fel, akik az utcán koldulnak. Néhány város emiatt a koldulás betiltása mellett döntött, amit álságos megoldásnak tartok. Ezzel nem oldódik meg a szegénység problémája. Ha már nem tesznek ellene, akkor bizony el kell viselni a látványát.
