Boldogtalan lakói az életfeladataikat (gyereknevelés) teljesíthetetlen követelésként megélő, mindenért egymást hibáztató Farkasék. Berozsdált, érzékelhetetlenné vékonyodott köztük a szeretet, a saját külön igazság kényszeres bizonyítgatására irányul csak a szenvedély, apróságokban sincs megértés, empátia. A kisszerű veszekedésekből árad a csömör, hogy nem ezt akarták, amikor még mást is akartak, mint egy perc nyugalmat, egy perc békét. Nem tudjuk, kik ezek az emberek, mi a hátterük. Értelmiségiek lehetnek, közeledvén a negyvenhez, Budapesten laknak, bérelt lakásban – ha ez számít. Csak azt tudjuk, hogy életük derekán, amikor a közkeletű vélekedések szerint alkotóerejük teljében kéne lenniük – szenvednek, egymásra vetítve ki, ahogyan mindenki, közös életük kudarcait.
Ebbe a csendes fuldoklásba érkezik egy másik, nem kevésbé boldogtalan páros – Ernelláék, a kiskamasz lányukkal Skóciából váratlanul hazatérő rokonok –, úgy tűnik, csakis azért, hogy jelenlétük még lejjebb nyomja az egymás elviselésébe belefáradt Farkasékat. Az asszony nővére és férje vert seregként kullog haza kudarcos külföldi próbálkozás után, anyagilag, s mint utóbb kiderül, érzelmileg is lenullázva. A felállás nem sok jót ígér.
Hajdu Szabolcs közismert körülmények között (állami pénz nélkül, saját kockázatra forgatott) filmje nem azért személyes és intim mű, mert azt a megélhetésért fizikai munkából élni kénytelen rendező a saját lakásában, saját maga játssza el, saját gyerekeit bevonva (meg persze feleségét, de Török-Illyés Orsolya színésznő), továbbá, mert barátok, tanítványok részben szívességi alapon végzett munkájával készült. Hanem azért, mert közlendője személyes és kifejezésmódja intim. Arról akar beszélni, ami van, velünk, emberekkel, akik próbálunk célt és értelmet adni az életünknek, elveszve a magunk alkotta kényszersors pusztító banalitásaiban. Hajdu nem bújik a dolgokat okosan áttekintő művész maszkja mögé, nem tartja el magától „a témát”. (A film kulcsjelenetében házi színielőadást tartanak a sminket, sapkát csak játszásiból viselő gyerekek a karneváli maszkokba öltöztetett hallgatóságnak: szüleiknek. Ezúttal ez az egyetlen nyilvánvalóan szimbolikus aktus a direkt szimbólumoktól más munkáiban nem idegenkedő rendező filmjében.) Nem élveboncolást végez, mint Bergman vagy szenvtelen józansággal megértet, mint Antonioni, hogy a transzcendens viszonyítási pontjait elvesztő ember elidegenedésével szembesítsen. Nem pszichológiai játszmákon végigvezetve mutatja be az ember kiszolgáltatottságát saját elfojtott vágyainak, mint Fassbinder. És nem is mutat rá az ember civilizált külseje mögött bujkáló könyörtelen önzésre, mint Polanski. Van élveboncolás is, figyelem is, játszmák és önzés. Ám arra a zavarba ejtő gyengédségre, amellyel mindez megjelenik, talán ha Cassavetes egyes munkáiban találni analógiát.
Hajdu filmjében nincs dráma.
Nem dráma van. Csak nyomasztó banalitás. Kicsinyes viták (ki mikor mit mondott és azt hogy gondolta), szemrehányások, gondosan ápolt múltbéli sérelmek felhánytorgatása. Majd eltűnik egy pénzes boríték. Aztán eltűnik egy gyerek. De mondom, nincs dráma. A boríték megkerül, a gyerek is. Pitiáner áskálódás és váratlanul őszinte kitárulkozások váltják egymást. S végül egy furcsa, ki nem mondott, tán végig sem gondolt, mégis, a konfliktusok mélyén ott bujkáló paradox felismerés: hogy a sok meg nem felelés, ellentét, megszégyenülés, fojtott irigység és kontrollálatlan lenézés ellenére, vagy tán épp azért, mert a másik fél gyengeségeiben és hiányaiban ki-ki a saját gyengeségeire és hiányaira, saját méltatlanságára ismer, a gyerek meg a boríték mellett megkerül valami más is. A másik (a házastárs, a problémás gyerek, a hívatlan vendég, a kelletlen vendéglátók) és a helyzet (kor és életkor, továbbá az együtt levés kényszerének) elfogadása. A megbékélés azzal, ahogyan a dolgok valójában vannak. Nevezhetjük fellengzősen szeretetnek is.
A Big Bang Media bemutatója
