Nehéz mit mondani egy olyan filmre, melynek premierje előtt kritikaembargót rendelnek el, és maguk az alkotók is előre elhatárolódnak tőle (a rendező, Josh Trank homályosan utalgatott arra, hogy a stúdió nem engedte kibontakozni az ő egységes szerzői vízióját, és utólag belenyúlt a filmbe). Pedig Trank előző filmje, Az erő krónikája okot adhatott volna a reménykedésre: műfajkeveréssel, a realista hangnem beemelésével egészen újszerű szuperhős-megközelítést nyújtott. Ehhez képest a végeredmény olyan, mintha egy szakadék felé robogó vonatot néznénk.
Egy második nekifutásban vagyunk, tehát újból végig kell ülnünk az eredettörténetet. Ez a rész indokolatlanul elnyújtott, mellőz minden izgalmat, és tele van klisékkel. Amikor eltérő temperamentumú hőseink egy teljesen béna fordulattal megszerzik képességeiket (részegen, hirtelen felindulásból beülnek a másik galaxisba vivő szerkezetbe), a sugárzás hatására testük ijesztő önálló életet kezd élni, saját biológiájuk válik idegenné számukra. Mindannyian defektként fogják fel új állapotukat, melyet meg akarnak „javítani” (igazából ez sem olyan új ötlet: már az X-Men is eljátszott ezzel). Mind másképp reagálnak, és kapcsolatrendszerük is átrendeződik (s itt sajnálatosan elsikkad Ben és Reed összeomló barátságának ábrázolása is).
Egy összecsapott, magyarázat nélkül hagyott fordulattal megjelenik a főgonosz, akinek történetszálát sután elhagyták az alkotók, majd kezdetét veszi az idei év legbénább végső összecsapása. Reméljük, a belengetés ellenére sem lesz folytatás.
Forgalmazza az InterCom
