Film

A Kalandorok, Paczolay Béla rendező első nagyjátékfilmje Simó Sándor-emlékdíjat nyert a 39. Magyar Filmszemlén. A háromgenerációs road movie-ban még egy pici autós üldözés is van; a helyszín Erdély, a táj csodás. A nagyapát Haumann Péter, az apát Rudolf Péter, a fiút Schruff Milán játssza.

Süketnémakórust szervez egy templomba, testi fogyatékosoknak ép emberek végtagjait "kölcsönzi". Szereplőit megtervezett helyzetekbe veti, majd hátrébb húzódva rögzíti a kibontakozásukat. Radikális szolidaritás című kiállítása március 2-ig látható a Trafó Galériában.

Kérem, ne kezdjük mindjárt úgy, hogy szépeket mondunk! Húzzuk még egy kicsit az időt! Csak egy kicsit. De illik-e úgy kezdeni egy filmes búcsúdalt, hogy "Utoljára Dolph Lundgren oldalán láttalak, babám"? Vagy a Hálózat tévén, este tizenegykor. A Film+-on netán? Ne tegyenek úgy, mintha nem tudnák, miről beszélek! Hogy kicsoda az a Dolph Lundgren? Egy marhanagy egybetűs transzparens, neonreklám, amin ez áll: B (minden reklám hazudik, ez a "B" is cét jelent, és akkor még finom voltam, alkalomhoz illőn megilletődött). A két nevezett tévécsatorna pedigréjét sem hinném, hogy különösebben szükséges lenne körülírnunk. Használhatjuk nyugodtan az előbb megtanult nagybetűket.

Alighanem a filmtörténet egyik legerősebb metaforája, s egyben legrusnyább, -undorítóbb és -félelmetesebb szörnye született meg, amikor Hans Rüdi Giger, a setét lelkű svájci képzőművész megalkotta az Alient, Ridley Scott azonos című filmjének kétségtelen főszereplőjét. Nálunk, mint azt minden honfitársunk tudja, a filmet Nyolcadik utas a halál néven játszották, ami a sequelek név- és címadását is predesztinálta - éppen ezért az Idegen neve nálunk ettől kezdve Halál, ami akár mélyebb társadalomlélektani meglátásokat is sugallhatna. Az Alienről sokat írtak már, és joggal: az óriásrovarra, savazó sárkánygyíkra egyaránt emlékeztető, de azért humanoid vonásokat is mutató szuperparazita figurája tényleg erős, s egyben szinte valamennyi félelmünket egyesíti - ezek közül, természetesen az élősködőfóbia mellett, a legfontosabb, hogy letaszíttatunk a tápláléklánc tetejéről, és rögvest előkelő helyre kerülünk mások étlapján.

A kisregény megjelenése idején, 1933-ban az ifjú Simenon már sikeres és jómódú krimiszerző volt, a háta mögött a Maigret-regények első sorozatával. A "félirodalomból" - merthogy a Maigret-ket annak gondolta - ekkoriban a magasabb műfajok és a magasabb irodalmi szférák felé tört, ekkor tett először kísérletet arra, hogy a felügyelő figurájától megszabaduljon. A londoni férfi mindazonáltal le se tagadhatná szerzőjét: a tájfestés, a hétköznapi élet megannyi rettenetes, kilátástalan részletének, s az emberi törekvések hiábavaló tragikumának takarékos, mégis plasztikus ábrázolásmódja visszaköszön megannyi Maigret-történetből.

Január vége óta játsszák itthon Tarr Béla cannes-i versenyÞlmjét, A londoni férfit, melyhez Georges Simenon azonos című regénye szolgált alapanyagul.

A teheráni születésű, tősgyökeres genfi, Kolumbiában nevelkedő, Párizsban Eric Rohmer producereként debütáló, Hollywoodban Oscar-jelölt rendezővé váló, egykori kommunista párttag fásultan, gondterhes melankóliával magyarázza filmjét. A szerencse forgandó, az Egyedülálló nő megosztaná, a Barfly című Bukowski-film, A gyanú árnyéka, a Megérint a halál, a Gyilkos donor, a Kísérleti gyilkosság krimispecialistája saját bevallása szerint pályája legveszélyesebb feladatán van túl: nem akarta úgy beállítani Vergés-t, mint akinek igaza van.

Betéve ismeri a terrorizmust: még a kliensei szabadulásáért is követtek el halálos kimenetelű akciókat. Nyolcvankét évesen állt Barbet Schroeder kamerája elé - a Terror ügyvédje e héttől nálunk is látható a mozikban. Cannes-ban beszéltünk vele.

Algériai háború, függetlenségi harcok Afrikában, a palesztin ügy 1948-tól máig, 1968-as lázongások, Mao és Pol Pot, a Vörös Hadsereg Frakció és leágazásai, Carlos és a Stasi, az iszlám terrorizmus születése, Klaus Barbie, Slobodan Milosevic és Szaddám Huszein... úgy tűnik, mintha Barbet Schroeder filmjének hőse ott lett volna a XX. század második felének minden kilométerkövénél.

Már nem mehetünk el az áprilisi születésnapi koncertre, és nem hallgathatjuk meg, hogy új zenekara mellett hogyan zenél egykori társaival. A Syrius hatvanas-hetvenes évekbeli kísérletező dzsessz-rock korszakának frontemberével, az 1974-ben Ausztráliába távozott énekes, basszusgitáros, pikoló basszusgitáros Orszáczky "Jackie" Miklóssal tavaly, az A38-on tartott augusztusi koncertje előtt beszélgettünk röviden - nem számítottunk arra, hogy ez lesz az itthon vele készült utolsó interjú.

A kertévétől ment a közszolgálatiba, s mint mondja, közérthető háttérmagazinokat akar készíteni. Korábban riporter volt, most műsorvezető. A Magyar Televízió egyik népszerű szereplője.

Kaushiki Chakrabarty 27 évesen szinte mindent elért, amiről indiai klasszikus zenész álmodhat. Országa minden jelentős komolyzenei díját besöpörte, Nyugaton pedig úgy ismerik, mint aki 25 évesen megnyerte a BBC Radio 3 World Music-díját. Énekével Kaushiki az indiai klasszikus zene szinte minden stílusában képes volt meghódítani a színpadot, méltó képviselőjeként az emberiség legrégebbi töretlen zenei hagyományának. Február 3-án a Trafó Az Indiai Klasszikus Zene Mesterei sorozatának koncertjén lép fel Budapesten. A művésznőt a Narancs egy kalkuttai koncertje után érte el.