A teheráni születésű, tősgyökeres genfi, Kolumbiában nevelkedő, Párizsban Eric Rohmer producereként debütáló, Hollywoodban Oscar-jelölt rendezővé váló, egykori kommunista párttag fásultan, gondterhes melankóliával magyarázza filmjét. A szerencse forgandó, az Egyedülálló nő megosztaná, a Barfly című Bukowski-film, A gyanú árnyéka, a Megérint a halál, a Gyilkos donor, a Kísérleti gyilkosság krimispecialistája saját bevallása szerint pályája legveszélyesebb feladatán van túl: nem akarta úgy beállítani Vergés-t, mint akinek igaza van.
*
MN: Hősének a személye gond nélkül összemosható a terrorizmus globalizációjával.
BS: Nézze, pontosan levezethető, hogyan jutottunk el a civilekre irányuló algíri robbantásoktól a mai viszonyokig. Ha valóban elhiszszük, hogy ott a nép a maga teljes valójában a terroristák mögött áll, és látjuk, hogy ezzel kiküzdötték a szabadságot, az egy dolog. De a kérdés igazából az: elérhették volna a függetlenséget terrorizmus nélkül is? Márpedig ezt sosem tudjuk megválaszolni. Én személy szerint úgy vélem, hogy ott nagy segítség volt, amit tettek. De ha ezt el is fogadjuk, nagy slamasztikában találjuk magunkat: mégis hogyan tudjuk megítélni, ez és ez a terroristaakció vajon a nép akaratát képviseli-e? Dokumentumfilmem nézője gyakorlatilag ebben a morális csapdában találja magát. Megvezetem. Mert eddigre már bizonyos mértékig elfogadta a terrorizmust. Nekem ezután nincs több dolgom, mint minél kényelmetlenebb képekben mutatni, mit eredményeznek ezek az akciók, hogy a néző még inkább szorult helyzetben érezze magát.
MN: Egy kétes vagy ellentmondásos alanynál hogyan tudja megállapítani, mikor mond igazat, és mikor hazudik?
BS: Egy kis kutatómunka után. Akkor világossá válnak a tények. Persze minden kijelentéséről nem tudom megállapítani, hogy valós-e. Hazudik is néhányszor a filmben. Ilyenkor általában igyekszem vizuálisan jelezni a nézőnek, hogy valótlanságot hall. Nyilvánvalóan hazugság, amikor kijelenti, hogy sosem találkozott Carlosszal, mielőtt lecsukták!
MN: Mit mondott önnek a nyolc "hiányzó" évről?
BS: Tudja, mindenki kérdezi erről. És el tudom sorolni azt a tíz variációt, amivel rendszerint elhárítja a válaszadást.
MN: És miért nem kérdezte őt a Magdalena Kopp iránti érzelmeiről?
BS: Mert úgyis tudom, hogy mi lenne a válasz. És a rendelkezésemre álló információk alapján azt is tudtam, hogy mit kell mondanom erről a filmben.
MN: Vajon az ön gyanúja vagy véleménye, hogy az illető bűnös vagy sem, beszüremlik a filmbe?
BS: Nem morális alapokról közelítem meg a témát. Semmi kedvem erkölcsi tanmesével szolgálni. Nem az esküdtszék tagja vagyok. A valósággal foglalkozom. A játékfilmjeimet is dokumentarista munkáknak tartom. Illetve nem látok alapvető különbséget a kettő között.
MN: Ott kevert a francia új hullámban mint Eric Rohmer producere (Claire térde, Éjszakám Maudnál). Aztán felcsapott hollywoodi thrillerek rendezőjévé. Nincs itt valami ellentmondás?
BS: Mindent az új hullámtól tanultam. És az új hullám példaképétől: az olasz neorealizmustól. Roberto Rossellini volt a nouvelle vague igazi atyja. Nagy hatást gyakorolt rám. Az én korosztályomon belül is annak a filmrajongó bagázsnak voltam a tagja, akiknek az amerikai mozi volt a mindenük. Fanatikusan ajnároztuk Hollywoodot. Ebben is elütöttünk a többiektől. Amerikában aztán megtanultam becsülni a közönséget, tisztelni a forgatókönyvíró munkáját, értékelni a klasszikus történetvezetést, mindazt, amire Franciaországban rá se hederítenek. Első filmem, az 1969-es More voltaképpen amerikai film: amerikai pénzből készült, amerikai szereplőkkel. Mint rendező már a kezdetektől nem voltam tagja a nouvelle vague-nak.
MN: Kik tartoztak az amerikai filmet imádó csoportba?
BS: Hát tudja, a szokásos nevek, Jean Eustache, Bertrand Tavernier, de semmi értelme számba venni őket. Szart se számítÉ
MN: Miért, nem tartanak össze a mai napig?
BS: Ugyan, dehogy!
