Film

A Heineken-emberrablás

  • Gera Márton
  • 2015. szeptember 27.

Film

Mostanában nagy divat ismert embereket rabolgatni a vásznon: legutóbb Michel Houellebecq esett áldozatul a gaz filmkészítőknek, most pedig a milliárdos sörgyáros, Alfred Heineken. De mivel őt a valóságban is elrabolták, méghozzá 1983-ban, így nagy meglepetésekkel nem szolgál Daniel Alfredson filmje. Már csak azért sem, mert a történetet már feldolgozták egyszer, kemény holland thriller született belőle 2011-ben. Nem volt tehát nehéz dolguk a forgatókönyvíróknak, de saját ötletek nélkül még ezt a sztorit sem lehet megírni.

Kezdetben van izgalom bőven: öt fiatal úgy dönt, a sörgyáros elrablásánál nincs is jobb pénzkereseti lehetőség. A legnagyobb probléma, hogy a film elsősorban erről az öt emberről szeretne szólni, az elrablás mindössze ürügy. De másfél órában nem sikerül bemutatni őket, nem épülnek fel karakterek, tulajdonképpen nincs kiért izgulni. Látni ugyan, hogy mindannyian egy elveszett nemzedékhez tartoznak, akik a nyolcvanas évek ügyesen felidézett Hollandiájában tengődnek, ahol a terhesség bejelentésére is csak egy erőltetett mosoly a válasz, ám a film utolsó harmada totális érdektelenségbe fullad, ugyanis sehogyan sem tudunk viszonyulni a menekülő emberrablókhoz.

Még szerencse, hogy Anthony Hopkins még úgy is viszi a hátán a filmet, hogy nagyjából húsz percig szerepel. Van abban valami csodálatos, ahogy elkezd játszani az emberrablókkal, és már majdnem felcserélődnek a szerepek – kemény és esendő figura. Mennyivel előrébb lennénk, ha róla szólna a film.

Forgalmazza az ADS Service

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.