Az eredeti produkció presztízsét csak növeli, hogy maga Ian Fleming is bedolgozott a csillagos-sávos szuperügynököt egy sarlós-kalapácsos mesterkémmel összepárosító, bondosan megbolondított sorozatba. Ma nagy keletje van az ilyesminek, efelől a filmváltozatra felkért, de idő előtt eltávozó rendezők névsora (Q. Tarantino, S. Soderbergh) sem hagy kétséget. Végül G. Ritchie tartott ki legtovább, ő egészen a forgatásig eljutott, sőt, végig is csinálta a Nápolyig ívelő produkciót, ami igazán örömteli, hiszen Ritchie-nek mindene a keménykötésű férfiak közötti, stílusosan elkövetett macsó marháskodás, mely hol hasba rúgásba, hol koccintásba torkollik. S erre itt nagy szükség van, sőt, másra sincsen szükség, de ami játszva ment Ritchie-nek britesen és parasztosan (vagy viktoriánus stílben), az valahogy nem megy olaszosan, retróban és pepitában. Hogy ez most nem jött össze, hogy a lazaság inkább kimódolt, mintsem szívből-térdből jövő, hogy az amcsi–ruszki adok-kapok sosem pörög fel igazán, hogy a náci doktor és az olasz retró dekor csak gyenge utánzatok, hogy a bájgúnárosan behízelgő korabeli slágerek (éljen Peppino Gagliardi, Luigi Tenco és Tom Zé!) ezerszer menőbbek, mint a főfiúk (Henry „Superman” Cavill, Armie Hammer) bármely cselekedete, szóval ez mind, a film összes rokonszenves hibája és kihagyott ziccere tulajdonképpen Ritchie képességeit dicséri. Most látszik csak igazán, amikor nem megy semmi, hogy amit ez az ember korábban mint jó epigon vagy eredeti tehetség (ez még mindig vita tárgya) oly sikeresen alkalmazott, azt milyen nehéz is jól csinálni. Ami összejött minden idők egyetlen és legjobb magyar James Bond-filmjének, az sehogyan sem akar összejönni Ritchie-nek: Az oroszlán ugrani készül (bemutató: 1969) szinte mindenben – nácikban, Bujtor Istvánban, autós üldözésben, világ-összeesküvésben – ráver Az U.N.C.L.E emberére, a csajokról már nem is beszélve. Mégis, hogy gondolhatta azt bárki is, hogy Medveczky Ilonát és Psota Irént Alicia Vikanderrel és Elizabeth Debickivel ki lehet váltani?
Az InterCom bemutatója
