Torrentmozi

A homok urai

Jörg Steineck: Lo Sound Desert

  • - greff -
  • 2017. február 12.

Film

„Szerintem a sivatagból kell származnod ahhoz, hogy ezt a zenét játszd” – nyilatkozott nekünk bő 3 éve Josh Homme, a Queens Of The Stone Age vezére a 90-es évek elején Kaliforniában kifejlődött, desert vagy stoner rock néven ismertté vált stílusirányzatról.

Ezt az axiómát némiképp árnyalja, hogy a sivatagoktól meglehetős távolságra fekvő magyar klubszíntéren éppen erre a hangzásra épült az elmúlt 15 év egyik legburjánzóbb faunája – az itteni érdeklődés hevességét jól jelzi, hogy ennek a Lo Sound Desert című, témába vágó dokumentumfilmnek is volt nálunk tavaly nyilvános vetítése. Alaposabb pszichológiai-antropológiai elemzés után talán megnyugtatóan meg lehetne válaszolni, hogy a desert rock által közvetített életérzéssel miért rokonszenveznek ennyire a honfitársaink, de Jörg Steineck filmje nem a hatástörténettel, hanem a zsáner genezisével foglalkozik.

Van valami egészen lenyűgöző abban, hogy még egy olyan, limitált jelkészletű kifejezési forma esetében is, mint amilyen a rockzene, milyen erőteljesen képes befolyásolni a dalok végső formáját a zenészek környezete. Az életszínvonal minősége, a napsütéses órák száma, a páratartalom, a légszennyezettség – minden számít. Afféle elkerülhetetlennek tetsző mutációként Seattle esős utcáin született meg a grunge, Birmingham iparvárosában a heavy, a mocsaras Floridában a death, Skandináviában a black, a Ruhr-vidéki bányaipar vonzáskörzetében pedig a rozsdás germán thrash metal. Így aztán könnyen ki lehet találni, hogy miket láthatunk a film első, környezetrajzzal foglalkozó fejezetében: már az első öt percben elmeséli valaki, hogy elolvadt a tornacipője az aszfalton.

A Coachella-völgyben járunk, Los Angelestől és San Franciscótól csupán néhány órányira autóval, de a hangulat itt már kisvárosiasnak sem nevezhető, inkább a kibucok miliőjét idézi. A sivatag nem az a végtelenül hullámzó, kábító, mitikus fajta, inkább csúnyácska, dombos, és tele van szórva fonnyadt kaktuszokkal. Mint minden markáns helyszínhez kötődő zenei színtérnél, itt is kulcsfogalom az unalom: a 60-as években még idejárt bulizni a barátaival Sinatra, aztán viszont a nyugdíjasok vették át az uralmat, hogy a tiniknek a 80-as évekre a gördeszkázás mellett már tényleg csak a hangos gitározás maradjon – a lakóházaktól távol, bent a homokdűnék közt, generátorokkal meghajtott erősítőkkel és hallucinogén drogokkal megvadított agyakkal. Zenésznek lenni itt nem jelentett kivételes státuszt: a felvételeken állandóan a közönséggel minden létező szempontból egy szinten álló zenekarokat látni; a söröshordót cipelő alak nekimegy a mikrofonnak, a lányok a dobos mellett sütik a húst a szabad ég alatt. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki játszik mindenkivel.

A filmben is kuszák némiképp a viszonyok, de ez nem sokat számít: hiszen egy eddig igencsak rosszul dokumentált zsánerről kapunk végre minden írott szónál beszédesebb, azonnali elvágyódásra késztető, végeredményben mindent megmagyarázó képsorokat.

Neked ajánljuk