Magyar Narancs: Alighanem minden animációs filmes álma, hogy egyszer levelet kapjon a Studio Ghiblitől, Japán legendás stúdiójától, hogy: Helló, tetszik, amit csinálsz, dolgozzunk együtt! Ön kapott egyet. Mi állt benne?
Michaël Dudok de Wit: Két kérdés. Az első: van-e már japán forgalmazója a Father and Daughter című rövidfilmemnek, mert ha nincs, ők szívesen bemutatnák. A második: szeretnék-e egész estés filmet készíteni, mert ha igen, ők szívesen beszállnának producerként. Olyan volt az egész, mintha valaki tréfát űzne velem, mert már az főnyereménynek számít ebben a szakmában, ha leülnek veled egy tapogatódzó beszélgetésre, de nem, itt rögtön az összebútorozásról volt szó. Gyanúsan tökéletesnek tűnt minden, attól féltem, hogy valamit félreérettem, ezért az igen válaszom mellé jó néhány ellenőrző kérdést mellékeltem. Megkérdeztem, akarják-e, hogy találkozzak velük Japánban. Azt felelték, hogy nem. Elég, ha elbeszélgetek a londoni emberükkel.
MN: Az alapító, Hajao Mijazaki filmjeiről híres Ghibli úgy fest, mint egy animációs remekműveket előállító, titkos társaság. Mennyire érezte magát körön belül?
MDDW: Furcsálltam is, hogy az első e-mail nem a stúdióból, hanem a Ghibli Múzeumból érkezett, mintha a producerek még túl korainak tartották volna, hogy felfedjék a kilétüket. Persze csak találgatok, ám való igaz, hogy a titkolózás része a vállalati stratégiának. Ez egy kulturális dolog, része a japán kultúrának. Nyilván változott valamelyest a helyzet a 19. század óta, de a titoktartás a Ghibli egyik erőssége. Mondjuk, van is rá okuk, nem lett volna szerencsés például, ha a sajtó megneszeli a dolgot, én is csak a feleségemet avattam be az első levél tartalmába. Jó néhány évvel később, amikor ott tartottunk, hogy az animátorok is elkezdték a munkát, őket sem avattuk be, hogy valójában a Ghibliig érnek a szálak.
| ||
MN: Mennyire kellett japánnak lennie a filmjének?
MDDW: Ezt én is megkérdeztem. Mondták, semennyire. Kérdeztem: akarjátok, hogy kiköltözzek Japánba? Mondták, nem szükséges. Azt akarták, hogy Európában európai filmet készítsek. Kérdeztem, dolgozhatok-e a házon belüli animátoraikkal. Mondták, hogy nem. Valószínűleg azért nem, mert akkoriban készült Mijazaki filmje, a Szél támad és egy másik Ghibli-film is, a Kaguya hercegnő története. Nem nélkülözhették a saját embereiket. Egyedül azt szerették volna, hogy a Ghibli-érzést, a filmjeikre jellemző látásmódot tartsam szem előtt.
MN: Miben áll a Ghibli-érzés?
MDDW: Ahogy az embereket és a természetet ábrázolják. Nem idealizálják az embert, de kellő tisztelettel viszonyulnak hozzá. Ugyanígy viszonyulnak a természethez is. A happy end nem az ő világuk, de a pozitív végkicsengés igen.
MN: És az anyagi elvárások?
MDDW: Szerzői filmre szerződtem, az anyagi siker nem volt szempont. Sosem használnak tesztközönséget, bíznak a rendezőikben. Nem kell mindenáron igazolni, hogy ki mit miért tesz a filmben, ahogy az Hollywoodban szokás. Nem, ők a rendezőre hagyják, csinálja, amit jónak lát. Ez adja a Ghibli-filmek sokszor bizarrnak tűnő világát.
MN: A mesébe illő felkérés után, gondolom, rátértek az anyagiakra is.
MDDW: Rá. Három dolgot kértek. Nem ma kezdték az ipart, ismerve az első filmesek természetét, erélyesen felszólítottak, hogy ne lépjem túl a költségvetést, ne haladjam meg a 80 perces játékidőt, és a megbeszélt határidőre szállítsam le a filmet. Becsületbeli kérdés volt, hogy mindhárom kikötésnek eleget tegyek.
MN: Mennyivel gazdálkodhatott?
MDDW: 10 millió euróból. Ennek a feléből is lehet filmet csinálni, ott van például az A Cat in Paris című francia animációs film, ami 4-5 millió euróból készült. Ennél olcsóbban nem lehet. A 10 millió kényelmes összeg, de soknak azért nem mondanám, ha animációs filmekről beszélünk. A Zootropolis című Disney-film 120 millió dollárból készült.
MN: A nagy rejtőzködővel, Mijazakival volt szerencséje találkozni?
MDDW: Látta a kész filmet, és leült velem egy asztalhoz. Eléggé ideges voltam, mert Mijazaki híresen kritikus természet, nem az a köntörfalazó típus. De megúsztam, nem mondott semmi ledorongolót. Valószínűleg szóltak neki, hogy bánjon kesztyűs kézzel velem. Nem alélt el az elragadtatástól, de szép dolgokat mondott. Megdicsért, amiért nem majmoltam a japán filmeket. Óvatosan, de elismerően nyilatkozott.
MN: És közben egy jót ebédeltek?
MDDW: Egy-egy pohár víz volt az asztalon, semmi más. A stúdióban találkoztunk, nem mentünk étterembe.
