Dolgozott Michael Moore-ral a Fahrenheit 9/11-ben, egyike volt a Citizenfour című Snowden-doku operatőreinek, maga is rendezett oknyomozó filmeket, és nemcsak csinálja, de tanítja is; a New York Universityn lehet az óráira járni. Kirsten Johnsont igazán nem lehet vádolni azzal, hogy a könnyebbik végén fogná meg a filmezést: Jemen, Dárfúr, Kabul, Guantánamo, Bosznia, Nigéria – csak néhány helyszín azok közül, ahol a dokumentumfilmes operatőr az elmúlt 25 évben a kamerájával megfordult. Ennél egy hevenyészett CV is többet mond el, amiről viszont nem szól egyetlen szakmai önéletrajz sem, az mind megtalálható Johnson memoárjában. Nem mi, maga a szerző címkézi így a filmjét, de ha filmverset mond, vagy mozgóképes esszét, akkor sem járna messze az igazságtól: A kamera mögött a lehető legszerzőibb szerzői film, melyben valami belső, csak a filmkészítő által ismert logika szerint kerülnek egymás mellé a dokumentumfilm-darabkák, egy folyamatban lévő életmű kollázsszerű epizódjai. Kidobásra ítélt nyersanyagdarabok és filmrészletek, dráma és drámátlanság, sokatmondó kezek és még többet mondó arcok, privát home movie-k és az emberiség legaljasabb gaztetteinek részletei kerülnek egymás mellé mindenféle magyarázat nélkül. A frontok, az otthoniak és a nemzetköziek, összeérnek, Johnson alzheimeres édesanyja és ikrei is feltűnnek a forgatagban, de a fő hely az áldozatoké, a szemtanúké, a túlélőké. Azért a hátország, Amerika is kitermeli a maga történeteit; nem kell a válságövezetekig és tömegsírokig menni, hogy a szív megszakadjon.
November 15., 18.00, Kino; november 18., 16.30, Toldi
