Dave Eggers írói munkássága igen szűk körben ismert csak minálunk, az Eggers-fanok 1-2 fővel még a chabonistáknál és a lethemiánusoknál is kevesebben vannak (csakhogy két másik, e honban mindhiába marketingelt menő kortárs amerikai szépírót említsünk). Az, hogy Tom Hanks zsinórban immár a második Eggers-regény filmváltozatában szerepel, arra mindenképpen jó, hogy aligismertségben Eggers felzárkózzon Chabonhoz és Lethemhez: az 1-2 fős szakadék át van hidalva. Optimista becslésünk szerint ennyien lehetnek azok, akiknek a film üzenete újdonságnak számíthat: Ejnye, mennyi mindent tudnak rólunk a Szilícium-völgy királyai, és jaj, nehogy rossz kezekbe kerüljön e fene nagy hatalom! Van abban valami megejtő, hogy e forradalmi végkövetkeztetéshez, melyhez a nép egyszerű gyermekének fejlődéstörténetén át vezet az út (újonc a drága egy csudatrendi techóriásnál), olyan drámai komolyság társul, mely rendesen a globális leleplezéseknek van fenntartva. Az mindenesetre felettébb szimpatikus, hogy Hanks, aki egy szakállba épített, talányos mogulmosollyal játssza végig a filmet, ilyen nyíltan kiáll egy írói életmű mellett. Mindeközben Emma Watson továbbra is azon igyekszik, hogy két összetett emberi érzés, az öröm és a bánat valamiképp kifejeződésre jusson az erre legalkalmasabb helyen: az arcán. Nagy szükség lenne erre, mert történetesen ő a főszereplő, s mindezek híján bizony nehezen megy az azonosulás e komoly jellemfejlődésen áteső teremtéssel: a kezdetben egyszerű és enyhén ellenszenves leány végül egyszerű és enyhén ellenszenves leánnyá változik.
A Big Bang Media filmje
