Az Emily Blunt alakította, amerikai Bejáró Bea mellett éppúgy elhúz az élet, mint Cseh Tamás által megénekelt pomázi alteregója mellett. Bár, szemben a HÉV-törzsutassal, a New York-i agglomerációból ingázó, nem is annyira a világváros, mint a szomorú és magányos középkorúság felé utazó elvált asszony hendikepje orvosolható (volna), hiszen nem vidéki magyar szegény, csak alkoholista. Ezért aztán rá, a világot a vonatablakból szemlélő, mindenki által megvetett és megalázott piásra hárul, hogy felderítse azt a rémes gyilkosságot, amelyről kezdetben még csak azt sem lehet tudni, hogy nem maga, a szenvedélybetegsége következtében emlékezetkiesési problémákkal küzdő főhős követte-e el. Mindehhez felül kell emelkednie nemcsak az italtól, de exférjétől való függőségén is, s bátran szembenéznie múltjával. Lehetne ez tizenkettő egy tucat lektűr helyett valóságos dráma is.
A művésznő mély azonosulással hozza a delíriumos szétesettséget, a bűntudatban fuldokló, kihasznált, kiközösített, saját józan eszéért és önbecsüléséért megküzdő embert. De nem lesz, mert egy virtuózan legfeljebb a kliséket variáló, hatásvadász, mégis érdektelen szcenárióból dolgozik az effektusok terén igyekvő, a motivációk tekintetében viszont fantáziátlan rendezés. Charlotte Bruus Christensen, A vadászat és a Távol a világ zajától operatőre viszont ezúttal is kiemelkedő.
A Freeman Film bemutatója
