Film

A hatalmas szigetországban mostanában nagyjából nyugalom van, a korábbi vallási, nemzetiségi konfliktusok alábbhagytak, a gazdaság fellendülésben, a múltban történtek visszaszorítva a közös emlékezet mélyére.

A művelt mozista, ha sarokba szorítják, két filmcímet azért biztosan kiizzad magából.

Már az előző mű is valamiféle alig kibogozható gubanc volt: pastiche, paródia és intertextek keresztbe-kasul, miközben Rodriguez felidézi, szétszedi és persze újrakonstruálja a nőkkel és a mexikóiakkal kapcsolatos B filmes sztereotípiákat.

Biztos fekszik a filmalapnál egy olyan filmterv, ami úgy kezdődik, hogy Csányi Sándornál (a színésznél) este buli lesz, s mindenki ott lesz; Fenyő Ivántól Tompos Kátyáig mindenki magát játssza, s ide toppan be Nagy Ervin és Nagy Zsolt mint két jó haver.

Amikor Sztupa és Troché felszántották a Balatont, másnap még egy zebrát is festettek rá. Tudniillik gyalogátkelőt. Fonyód és Badacsony közé, ami nem épp a legalkalmasabb helyszín, de választási lehetőségeiket megingathatatlan külső tényezők szorították kalodába. A legrövidebb úton, Szántód és Tihany közt már közlekedett a komp, így balesetvédelmi szempontból módfelett aggályosnak tűnt odaterelni még a gyalogságot is.

Nahát, itt egy film, ami teljesen olyan, mint amilyennek jobb napokon egy filmet képzel az ember. Van eleje, közepe, vége, mégpedig ebben a sorrendben, van hangulata (erős), van feszültsége (erős), van egy csomó - a kelleténél alig valamivel több - jól kifundált fordulata (egy gyerekrablási ügyben ketyeg az óra), s vannak alakításnak is könnyűszerrel beillő színészi teljesítményei is.

Hollywoodban Denzel Washingtont és Mark Wahlberget állította párba, hazájában pedig egy izlandi halászhajó katasztrófáját vitte színre. A Dermesztő mélységet a héten kezdik játszani a mozik. A rendezővel Skype-on beszélgettünk. (Az interjúban szereplő összegek dollárban értendők.)

Kritikusunk megtekintette a The Hunger Games második részét.

Mozikban az Isteni műszak, a Vajna-bizottság zászlóshajója. A rendezővel beszélgettünk.

Amikor Sztupa és Troché hosszában felszántották a Balatont, egy tucat tajtékos paripa dobrokolt a parton. Troché be is fogott mindjárt hatot az eke elé, vágjuk, hasítsuk, forgassuk fel fenekestül, hadd haladjunk, csak haladjunk, rikoltotta. Sztupa nem kapkodott, kicsapta legelni a maga hat pejlovát, s ökrökért küldött. Azokat fogta a szerszáma elejbe, s amikor aztán készen állottak, maga is erősen megmarkolta az eke szarvát.

Szép a francia ősz, szívszaggatóan, s van az a parki pad, ahol egyszer Emma és Adéle ültek - itt kezdődött minden, mint egy lányregényben, csakhogy itt egy művésznek készülő fiús, kék hajú (Emma) és egy hamvas, tincseivel és a világgal hadilábon álló tini (Adéle) gabalyodik össze, úgy testileg, mint lelkileg.

Nem kifejezetten a hitelességet szolgálja, ha Gemma Arterton bármiféle milliárdos vállalkozás vezetőjeként gördül be a filmvászonra, és hát Justin Timberlake sem az a könnyen megkedvelhető hőstípus, de ezek olyan papírformadolgok, különben is, Brad Furman előző filmjével (Az igazság ára) épp azt bizonyította, hogy az ilyenek (és Matthew McConaughey) ellenében is lehet szórakoztató thrillert csinálni.

1960-ban a Moszad ügynökei Buenos Airesben elkapták, és Izraelbe vitték Adolf Eichmannt. A kalandfilmbe illő történet nem kerülhette el a sorsát, többször is vászonra vitték. Ez most egy másik történet, azokból az évekből, amikor a 20. század egyik legnagyobb hatású politikai gondolkodójának pályája összekapcsolódik a végső megoldás fő kivitelezőjének tartott náci hivatalnokéval.

A pesti mozikban most futó filmje, a Templom a dombon több mint negyven fesztiválon szerepelt, tizenöt nemzetközi díjat nyert - Szarajevóban beszéltünk vele.