Film

Vakszerencse

  • - kg -
  • 2013. november 17.

Film

Nem kifejezetten a hitelességet szolgálja, ha Gemma Arterton bármiféle milliárdos vállalkozás vezetőjeként gördül be a filmvászonra, és hát Justin Timberlake sem az a könnyen megkedvelhető hőstípus, de ezek olyan papírformadolgok, különben is, Brad Furman előző filmjével (Az igazság ára) épp azt bizonyította, hogy az ilyenek (és Matthew McConaughey) ellenében is lehet szórakoztató thrillert csinálni.

A Vakszerencse nem is indul rosszul, az első három percben energikusan közlekedik a kamera, ügyesen kerüljük, hogy hosszabban kelljen elidőzni Timberlake arcjátékán, s így az sem feltűnő, hogy az általa alakított fiatalember épp élete drámáját kénytelen elszenvedni, amikor maradék pénzét online szerencsejátékon szeretné megsokszorozni. Ha menne neki, sohasem hozná össze a sors az online szerencsejátékok Puerto Ricóban székelő pápájával, akit az online-szerencsejáték-pápák alakításában nem túl járatos Ben Affleck játszik a method acting által előírt borostával. Józan emberi számítás szerint annyi Oscar-díjjal, amennyi Afflecknek van (egy ráadásul forgatókönyvírásból) az ember nem bólint rá olyan forgatókönyvekre, melyek szerint Costa Rica egy nagy, feszített víztükrű medence, melynek partján tömött bajszú, korrupt rendőrök és fürdőruhamodellek élnek, meg egy hónaljban izzadó FBI-os, néhány szegény és fél tucat gringó. De olyan könyvre sem mond igent az ember, ha nincs rászorulva, melyben a párbeszédek egy olyan kamasz szókészletét idézik, aki túl sokat nézte a Tőzsdecápákat, ahelyett, hogy bepakolta volna a táskáját másnapra.

Forgalmazza az InterCom

Figyelmébe ajánljuk

Szemrevaló: Páva – Valódi vagyok?

  • SzSz

A társadalmi szerepek és identitások a pszichológia egyik legjobban kutatott területe. Mead szerint nincs is objektív valóság, azt az egyének maguk konstruálják; Goffman úgy véli, az egész világ egy színpad, ahol mind különböző szerepeket játsszunk; míg Stryker elmélete azt magyarázza, hogy minden ember ezernyi identitással rendelkezik, s azok hierarchiába rendeződnek.

Szemrevaló: A fény

  • - bzs -

Tom Tykwer csaknem háromórás eposza mintha egy másik korból időutazott volna napjainkba (Tykwer maga is a Babylon Berlint, a múlt század húszas éveit hagyta hátra).

Szemrevaló: Gépek tánca

Markológépekkel táncolni, az ám a valami! Amikor a kotrókanál kecsesen emelkedik a magasba, akkor olyan, mint egy daru – mármint a madár (lehet, hogy magyarul nem véletlenül hívják így az emelőszerkezetet?) –, „nyakát” nyújtogatja, „fejét” forgatja.

Le nem zárt akták

A művészi identitás és a láthatóság kérdéseit helyezi középpontba Pataki Luca első önálló kiállítása. Keszegh Ágnes kurátor koncepciója szerint a tárlat krimiként épül fel: a látogatónak fragmentumokból, nyomokból kell rekonstruálnia a történetet. Az anyag kísérlet a művészszerep radikális újragondolására, és az igazi kérdése az, hogy az alkotói késztetés ledarálható-e.

Ingyen Carlsberg

  • - turcsányi -

Valamikor a múlt század kilencvenes éveinek elején Bille August nemzetközi hírű svéd filmrendező rájött, hogy mégsem lenne jó, ha ő lenne a filmművészet második Ingmar Bergmanja, még akkor sem, ha az ügyért addig számos követ megmozgatott (Hódító Pelle Max von Sydow-val, 1987; Legjobb szándékok, egyenesen Bergman forgatókönyvéből, 1992).

Utánunk a robotok?

A Székesfehérváron tavasszal bemutatott színpadi átiratot Szikora János, a Vörösmarty Színház tizenhárom év után elköszönő igazgatója rendezte. A színház vezetésére kiírt, majd megismételt pályázat után ősztől már Dolhai Attila irányításával működő teátrum irányvonala minden bizonnyal változni fog, a társulat egy része is kicserélődött, így A Nibelung-lakópark egy korszak összegzésének, Szikora János búcsúelőadásának is tekinthető.

Túlélni a békét

Az előadás ismét azt bizonyította, hogy egy ideje a Miskolci Nemzeti Színházé a magyar nyelvű színjátszás egyik legerősebb társulata. Pedig a darab – annak ellenére, hogy színházi felkérésre született – egyáltalán nem kínálja magát könnyen a színrevitelre.