Film

Fogságban

  • - kg -
  • 2013. november 23.

Film

Nahát, itt egy film, ami teljesen olyan, mint amilyennek jobb napokon egy filmet képzel az ember. Van eleje, közepe, vége, mégpedig ebben a sorrendben, van hangulata (erős), van feszültsége (erős), van egy csomó - a kelleténél alig valamivel több - jól kifundált fordulata (egy gyerekrablási ügyben ketyeg az óra), s vannak alakításnak is könnyűszerrel beillő színészi teljesítményei is.

Mégpedig két olyan sztártól (Hugh Jackman, Jake Gyllenhaal), akik voltak már kigyúrt szuperhősök. Hogy hogyan történhetett mindez, nem tudnánk megmondani, legutóbb talán Fincher Zodiákusa közben érezhettük azt a nyomozós filmektől szokatlan részletgazdagságot és a műfajon túlmutató ambíciókat, amelyek most Denis Villeneuve filmjét működtetik két és fél órán át. A Fogságban a megszólalásig hasonlít egy filmre, nyilván a rengeteg hasonszőrű gyerekrablós-sorozatgyilkosos-bosszúálló szülős-tikkelő nyomozós fércmunka miatt kell ezt - némileg magunk előtt is - bizonygatni, pedig szeretjük azt hinni, hogy nem ismerjük a műfaji előítéleteket (csak a sóskát és a musicalt nem szeretjük annyira). Villeneuve-nek nincs semmi trükkje; egyfelől technikásan végigviszi a nyomozási szálat (hál' istennek, nem fedi fel, miért tikkel Gyllenhaal), másfelől elég időt szentel a fájdalmukba majd belerokkanó szülők - két család - fokozatos leépülésének. Hogy a végén tesz-e engedményeket a néző lelki békéje érdekében? Igen, tesz, ám ez mit sem von le Roger Deakins képeinek borongós szépségéből, és abból az örömből, amit egy tisztára filmnek tűnő valami tud szerezni az embernek.

A Pro Video bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.