Az egyik, a könnyebben szájra álló, A kilátóterasz lesz, Marker 1962-es műve, amely - legyenek akármilyen kedvükben a kanonizálást űző szakemberek - az immár lezárult életmű ékköve (Marker tavaly, 91 éves korában hunyt el, s szinte mindvégig filmezett). A kilátóterasz nemcsak nagybetűs főmű, s mint ilyen, egyetlen Marker-retrospektívről sem hiányozhat, de a 12 majom óta divatja is van, hiszen ha Terry Gilliam valamiből filmet készít - márpedig a majmok a Marker-mű továbbgondolásából ugrottak elő -, akkor az a valami minimum száz hellyel lép előre az Amazon listáin. De ami még ennél is kívánatosabbá teszi ezt az alig félórás, egy mozgó női szempillantást leszámítva csupa állóképből álló - s most figyeljenek! - időutazásos fotóregényt, az az egyszerű tényállás, hogy Chris Marker filmje jó fél évszázaddal az elkészülte után is működik. Nem kell hozzá filmarchívumokon edződött bölcsészszem, hogy hozzálassuljon a saját időnk a filmidőhöz, s kékharisnyás belemagyarázások nélkül is világos, hogy amit látunk, az nettó költészet. Mintha az új hullám Godard, Truffaut és (a Markerhez hasonlóan balparti és baloldali) Resnais nevével fémjelzett vonulata egy talált filmet is felszínre hozott volna, melynek sikerült az újhullám szabadságát jóval kötöttebb eszközökkel is meghaladni. A "menjünk ki az utcára!" hurráoptimizmusát Marker a "menjünk be a laborba!" optimizmusával cserélte fel, s milyen jól tette. A kilátóterasz egyszerre múzeumi installáció és - túlzunk, de jólesik - a Maigret-regényekben gyakorta feltűnő házmesterek számára is élvezhető sci-fi. Csak a képek állók, az idők és a remények úgy rakódnak egymásra, hogy azt öröm, valódi öröm, érzéki öröm nézni.
A másik, befogadhatóságát tekintve jóval problematikusabb mű, mely épp ezért sosem lett, nem is lehetett a párizsi házmesterek kedvence, egy 1982-es, 100 perces opus, a Nap nélkül. Harminc évvel járunk a fekete-fehér költői sci-fi és jó néhány évvel a Marker szívének oly kedves új baloldal felemelkedését és bukását bemutató Vörös az ég alja után. Ha A kilátóterasz szabályos rímekbe volt szedve, a Nap nélkül egy nekivadult szabad vers, kimondani is "szörnyű": filmesszé. De mondhatunk ennél cifrábbakat is, mert aki szájára veszi a San soleilt, annak számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb valaki csak kiböki: kamera-töltőtoll. Ugye, rémlik valami? Mint író a töltőtollat, úgy használja a filmköltő a töltött kamerát. Költőcske Mihályoknak nem ajánlott, kizárólag olyan nagy formátumú alkotóknak van fenntartva, mint amilyen - jöjjön akármilyen kánon is - Chris Marker volt. Aki egy költőknek nem kedvező évtizedben sem mondott le a líráról: hol vagyunk már a költői hatvanasoktól, ez itt a nyolcvanas évek, egy másik kor, amikor a költőkre mint romkocsmák mélyén búsongó bölcsészekre néz az utca embere.
Marker nem szerette a mellébeszélést, így a filmjei mellé beszélést sem; a Nap nélkül grandiózus, Japántól Nyugat-Afrikáig ívelő, külső-belső útifilmjéhez sem fűzött kötetnyi magyarázatot. ' is, mint minden rendes művész, a műveire bízta az adatközlést. Hogy akkor miről is szól a San soleil? Az alkotó szerint: olyan dolgokról, amik felgyorsítják a szívdobogást. És tényleg: egy japán macskaszentély, egy falra mászott mangahősnő vagy éppenséggel a kamera által megcsodált hatalmas szoborfalloszok, melyek egy szexbolt, egy kápolna és egy múzeum háromságában vannak kiállítva, valóban okozhatnak ez erre fogékony szívekben felfordulást.
Marker titkolózó ember volt. Egyesek szerint Mongóliában született, mások szerint nem. Aki portréfotót kért tőle, válaszul egy macska képét kapta. Ám amikor megszólalt, egyszerű, lábjegyzetektől mentes, megszívlelendő dolgokat mondott. Nem a költő, a praktikus filmes szólt belőle. Így valahogy: "Fillérekből filmet csinálni, nos, ez az én esetemben nem annyira egy tudatos döntésnek, mint inkább a körülményeknek tudható be. Az olcsóság sosem volt esztétikai szempont, mint például a Dogma-filmek esetében, amik untatnak. Talán ad némi bátorítást a nélkülöző, fiatal filmeseknek, amit mondani fogok: A kilátóterasz anyagát egy Pentax 24°36 géppel készítettem, az egyetlen mozgóképet (egy szemrebbenést) pedig egy Arriflec 35 mm-es kamerával, amit egy órára kaptam kölcsön. A Nap nélkül teljes egészében egy néma 16 mm-es Beaulieu kamerával készült meg egy kis kazettás magnóval. Még csak walkmanem sem volt - mert akkor még nem volt feltalálva. Az egyetlen profi eszközöm - ugyancsak kölcsön - egy spectre image synthesizer volt. Néhány napig lehetett nálam. Mindössze annyit szeretnék mondani ezzel, hogy mindkét filmet olyan eszközökkel készítettem, amik ma bárki számára elérhetők. Nem akarok dicsekedni, csupán annyit mondanék, hogy köszönhetően a számítógépeknek és az apró DV kameráknak (melyek Dziga Vertov kezdőbetűit viselik, de a főhajtás aligha szándékos), a kezdő rendezők nem kiszolgáltatottak többé a producerek kiszámíthatatlanságának és a televízióknak."
Ilyen ajánlás után ki ne kapna azonnal a walkmanjéhez és rohanna filmezni?! Ám mielőtt még saját filmesszénk elkészítésébe csapunk, nem árt, ha okulásként, és mert szépérzékünk úgy kívánja, megtekintjük előbb, hogy legjobb pillanataiban milyen költői magasságokba emelkedett Christian Francois Bouche-Villeneuve, akit Chris Markernek hívtak.
