Film

A várostematikus szkeccsfilmről - ha az szándékai szerint személyes reflexiók sora lenne - nyilván a Paris, je t'aime és a New York, I Love You jut eszünkbe. Az Enyedi-Máthé-osztály végzős rendezői azonban sokkal szabadabban kezelték tárgyukat, nem imázsfilmet vettek fel.

Talán a pingvin a legelhasználtabb "vicces állat"; minden második poénban frakkot hord, táncol, szörföl és vándorol - még David Attenborough-nak sincs több mondanivalója róla. Totyogására, fejmozgatására és tollászkodására valamennyi emberi érzelem, bárminő dramaturgia ráhúzható.

Gus van Sant csináljon bármit is, az Otthonom, Idahónak, a Good Will Huntingnak, de akár még a Drugstore cowboynak is biztosan mindig lesznek értői, rajongói. Még akkor is, ha most az Ígéret földje csupán egy vékonyka tanmese a gonosz ügynök bácsiról, aki jóvá válik, amint rájön, hogy a pénz helyett sokkal többet ér a családi hagyaték és a környezetvédelem.

Tolószékes arisztokratát játszott az utóbbi idők legnagyobb európai filmsikerében, az Életrevalókban, és sűrűn használta a lábát (hisz sokat kellett menekülnie) az utóbbi idők tán legjobb francia thrillerében (Senkinek egy szót se!). Most pedig új filmje, a Ne zavarjanak! ügyében beszélgettünk el vele.

Boldog indonéz tömeggyilkosok, gengszterből lett halálosztagosok, az 1965-ös, kommunisták elleni tömegmészárlások elkövetői szerepelnek Oppenheimer The Act of Killing című filmjében. A rendezővel telefonon beszélgettünk.

Visszavonulók kérték – hat sztár, aki otthagyta Hollywoodot.

A neves és széles érdeklődési körű francia rendező most egy középiskola tantermeiből jelentkezik - thrillerrel.

Vannak azok a szombat (és tán vasárnap) délutánok, mikor annyira előkelőek vagyunk, hogy ágyban maradunk. Elrongyolt, unott, nyomorult celebidő, évértékelőket és listákat kopogtat a késő februári eső, előfordul, hogy megviseli az embert a szűkös alattvalói lét, így hát ablakot be, redőnyt le, nem akarunk embert látni.

A legendás csehszlovák szakemberképzés üdvöskéjeként induló, majd játékfilmek és tévésorozatok végtelen folyamán edződő lengyel alkotó szép nagy kört fut nálunk ezekben a napokban. A holokauszt idején játszódó filmje, A város alatt épp megjelenésünk napján kerül a mozikba, a rá következő hétvégén pedig az HBO adja a Csehszlovákia megszállása ellen a tűzhalált választva tiltakozó Jan Palachról forgatott háromrészes tévésorozatát, az Olthatatlant. Mindezekről még Miskolcon, a Cinefesten beszélgettünk vele.

Nincs unalmasabb, mint amikor egy mókázásba belefáradt hivatásos (bizonyos Dan Mazer, a Brüno és a Borat forgatókönyvírója, amúgy tévérendező) mindenáron viccelni akar. Tán nem véletlenül szerepel itt sem annyi rosszul előadott, humortalan, sőt kifejezetten tahó megjegyzéstől hatást remélő poén, s a poént követő döbbent, kínos csend - mint poénforrás.

Amikor Sztupa és Troché a legmesszebb voltak egymástól, évszakok választották el őket. Sztupa a telet taposta, Troché izzadt a nyárban, de mindenképpen össze kellett futniuk, mert szerfelett sok volt a tennivaló. Hogy mindezt hogyan is csinálják, az mindkettőjüket erősen foglalkoztatta.

Fülledtség, niggerezés és egy Oscar-díjas híresség pisilése.

Ha valamit Valentin-napi premierrel és az Alkonyathoz hasonló történettel harangoznak be, nem sok jóra számíthatunk. A Lenyűgöző teremtmények tinédzser love story boszorkányokkal, nagy fordulatok nélkül.

Spanyol létére előbb lett ismert Franciaországban, mint saját hazájában. Bár nem anyanyelve, egész jól elboldogul franciául: a Harry csak jót akar című filmjéért elnyerte a francia Oscarnak számító Césart, és leakasztott egy Európai Filmdíjat is. A faun labirintusában a főfasisztát adta, Stephen Frears Gyönyörű mocsokságokjában pedig veséért adott útlevelet. Legújabb filmjében tangózó börtöntölteléket alakít, a Tango Libre - Szabad a tánc a Frankofón Filmnapokon debütál. A színésszel Párizsban, a Rendez-Vous with French Cinema rendezvényen beszélgettünk.