Interjú

Öleld szájon!

Sergi López színész

Film

Spanyol létére előbb lett ismert Franciaországban, mint saját hazájában. Bár nem anyanyelve, egész jól elboldogul franciául: a Harry csak jót akar című filmjéért elnyerte a francia Oscarnak számító Césart, és leakasztott egy Európai Filmdíjat is. A faun labirintusában a főfasisztát adta, Stephen Frears Gyönyörű mocsokságokjában pedig veséért adott útlevelet. Legújabb filmjében tangózó börtöntölteléket alakít, a Tango Libre - Szabad a tánc a Frankofón Filmnapokon debütál. A színésszel Párizsban, a Rendez-Vous with French Cinema rendezvényen beszélgettünk.

Magyar Narancs: Jelent bármiféle különbséget, ha franciául, spanyolul vagy angolul kell játszania?

Sergi López: A pályát Barcelonában, amatőr színtársulatnál kezdtem. Párizsba úgy érkeztem, hogy annyit tudtam: oui. Eleinte csomó dolgot nem értettem a forgatókönyvekből, ebből aztán sok félreértés adódott. Az első filmemben ülök a parti plázson a partnernőmmel, és az a feladatom, legalábbis én így silabizáltam ki a forgatókönyvből, hogy megöleljem. A jelenet lemegy, a rendező félrehív, megdicsér, de Sergi, mondja, nem lehetne, hogy szenvedélyesen szájon öleld? Hát, jó, gondoltam, ő tudja, ki vagyok én, hogy ellenkezzem. Megpróbáltam, újra félrehívott. Kiderült, hogy amit én ölelésnek gondoltam, mert spanyolul van egy nagyon hasonló kifejezés, az franciául csókot jelent. És tudja mit? Sokszor jobban jövök ki színészileg, ha nem egészen értek minden szót.

MN: Ezt kifejtené?

SL: Mert gyakran a könnyebb megoldás felé visz, ha a szavakba kapaszkodik az ember. Túlzott biztonságérzetet ad, hajlamos vagy eltechnikázni a dolgot. Ha viszont nincs ez a kapaszkodó, rá vagyok szorulva, hogy valóban játsszak, ne csak a bemagolt szavakon csüngjek.

MN: Ha francia karaktert játszik, elfogadják a franciák franciának?

SL: Eleinte én voltam a francia film Pedrója, Pacója, Miguelje, Carlosa. Aztán egyszer csak Vincent, Marcel, Serge és Thierry lett belőlem. Ahogy nem szúr szemet egy akkora városban, mint Párizs, ha valaki akcentussal beszéli a nyelvet, úgy nem szúr szemet, ha valaki - hívják Serge-nek vagy Vincent-nak - egy filmben teszi ugyanezt. Az egyetlen nehézség, hogy a családomat játszó színészeknek is katalán akcentussal kell beszélniük. Az egyik első ilyen francia szerepem a Harry csak jót akar Harryje volt. Bár a családnevében azért neki is volt valami spanyolos. A francia közönség szemében azonban ma már francia színésznek számítok.

MN: És a spanyol közönségében?

SL: Eleinte nagyon nem tudtak hova tenni. Egy katalán fickó, aki francia filmekben szerepel, meg néha feltűnik Cannes-ban, valami sajtótájékoztatón. Szerintem még most se tudnak hova tenni.

MN: A spanyolok szemében mikor lesz spanyol színész?

SL: Talán, ha egyszer Almodóvar-filmben látnak.

MN: Ez jelentené ma a csúcsot egy spanyol színész számára?

SL: Spanyol színésznek Almodóvar a csúcs. Egy katalán színésznek, mint én, azért vannak más csúcsok is. Ez két külön ország. Na jó, csak viccelek. Almodóvarnál ma nem talál menőbb spanyol filmrendezőt. De jobb vigyázni a vágyakkal, mert még teljesülnek. Egyszer kaptam felkérést a híres katalán filmrendezőtől, Bigas Lunától, madarat lehetett volna fogatni velem. Aztán megérkezett a forgatókönyv. És hát nagyon nem tetszett. Az én szerepem még csak elment, újgazdag bunkót kellett volna játszanom, aki krokodilt tart a medencéjében, csak mert megteheti, de a többi... Na, mondom, most akkor mi legyen? Hívjam fel, és mondjam meg neki, hogy minden filmedet imádom, kivéve ezt az egyet? Sosem gondoltam volna, hogy egyszer felkérést kapok Bigas Lunától. És sosem gondoltam volna, hogy visszautasítom majd ezt a felkérését. De nincs harag, megértette a fenntartásaimat.

MN: A Tango Libre rendezőjével viszont már másodszor dolgozik együtt. Első filmjük a Pornográf viszony volt; két, szexhirdetés útján egymásra találó ember története. Sokat sejtető, de keveset mutató film volt; a nézőre hagyta, mi zajlik a zárt ajtók mögött. Önt és a partnernőjét azért beavatta a rendező a részletekbe?

SL: Ön szerint beavatott?

MN: Nincsenek információim.

SL: Ez a két ember azért talál egymásra, mert a szexuális fantáziájuk egy és ugyanaz. Bemennek a hotelszobába, de a kamera kívül marad. A néző meg csak töri a fejét, hogy na vajon mi folyik odabent. Mi történik, mi történik? De ha eláruljuk, nem mintha mi tudtuk volna, de ha mégis, oda a titok, és a néző csalódottan legyint. Ezért volt a nagy hűhó? De hisz ugyanezt csináljuk mi is minden szombaton! Vagy éppenséggel elborzad, ha nem az ő szájíze szerint való, amit e két ember az ágyban csinál. Abban maradtunk magunkkal, hogy legjobb, ha mindenki azt gondol, amit akar. Mi bementünk az ajtón, és biztosíthatom, nem csináltunk semmit. A forgatás csak a küszöbig tartott. Így viszont mindenki beleképzelhette a saját szexuális fantáziáit.

MN: A Tango Libre viszont nagyon is megmutatja, mi zajlik a rács mögött: tangó. A film jóvoltából sokat fejlődött tangóban?

SL: A tangótudásom épp olyan most, mint előtte. Civilben ugyan egy-két alkalommal magam is megfordultam a táncparketten, de körülbelül annyi jött le, hogy ez az exhibicionisták tánca. A forgatás során szerzett tapasztalataim, a profik közelében eltöltött idő hatására azonban át kellett értékelnem ez irányú nézeteimet.

Figyelmébe ajánljuk

Megjött Barba papa

A Kőszegi Várszínház méretes színpada, több száz fős nézőtere és a Rózsavölgyi Szalon intim kávéház-színháza között igen nagy a különbség. Mégis működni látszik az a modell, hogy a kőszegi nagyszínpadon nyáron bemutatott darabokat ősztől a pesti szalonban játsszák. 

Gyógyító morajlás

Noha a szerző hosszú évek óta publikál, a kötet harminckét, három ciklusba rendezett verse közül mindössze három – a Vénasszonyok nyara után, a Hidegűző és A madár mindig én voltam – jelent meg korábban. Maguk a szövegek egységes világot alkotnak. 

Elmondható

  • Pálos György

A dán szerzőnek ez a tizedik regénye, ám az első, amely magyarul is olvasható. Thorup írásainak fókuszában főként nők állnak, ez a műve is ezt a hagyományt követi. A történet 1942-ben, Dánia német megszállása után két évvel indul.

Gyulladáspont

Első ránézésre egy tipikus presztízskrimi jegyeit mutatja Dennis Lehane minisorozata: ellentétes temperamentumú nyomozópáros, sötétszürke tónusok, az Ügy, a magánélet és a lassacskán feltáruló múltbeli traumák kényelmetlen összefonódásai.

Mármint

A hullamosói szakma aránylag ritkán szerepel fiatalemberek vágyálmai közt. Először el is hányja magát Szofiane, a tanulmányait hanyagoló, ezért az idegenrendészet látókörébe kerülvén egy muszlim temetkezési cégnél munkát vállalni kénytelen arab aranyifjú.