tévésmaci

Az álruhás cinke

  • tévésmaci
  • 2013. március 28.

Film

Amikor Sztupa és Troché a legmesszebb voltak egymástól, évszakok választották el őket. Sztupa a telet taposta, Troché izzadt a nyárban, de mindenképpen össze kellett futniuk, mert szerfelett sok volt a tennivaló. Hogy mindezt hogyan is csinálják, az mindkettőjüket erősen foglalkoztatta.

Sztupa törte a fejét, Troché cselekedett, így volt ez mindig is. Ám furcsa módon ezúttal ugyanoda lyukadtak ki. Sztupa némi gondolkodás után, Troché nekibuzdulva, majd kicsinyt elakadva, de pünklich ugyanoda. Hidat kell építeni a télből a nyárba, fundálta ki Sztupa. Troché - akinek ugye fordítva vitt az útja - levert egy hatalmas pillért szeptember közepére. Úgy tervezte, hogy augusztustól majd folyamatosan emelkedik az út a pillér tetejéig, s onnan már sínen lesz. Csak egy ugyanolyat kell leverni októberben valahová, tán legjobb lesz ugyancsak a kellős közepére, s áthidalni őket valahogy. Aztán már csak november marad, ahonnan lejthet ismét az út, szépen egyenletesen le, decemberbe, a tuti télbe, Joulupukki, Rudolf szarvas, a hóesés és cidri és természetesen Sztupa meg a tennivalók közé. Ám míg Troché ezekkel piszmogott, Sztupa pallókat fektetett az évszakok közé. Az elsőt ledobta február végén, szerencsére nem szökőév volt, s pont március 15-ig ért. Fürgén előreszaladt rajta, s körülnézett március 15-én, Budapesten zászlóerdőt látott, a szabadság születése napját ünnepelték, de Sztupa nem nagyon ért rá, ezért sebesen visszaiszkolt egy újabb - immár valamicskével hosszasabb - pallóért, amit aztán a vállán egyensúlyozva az előző végéhez cipelt, s ott menten leborította. Elért az, ha hiszik, ha nem, egészen április 4-ig! És így tovább, futkosott előre-hátra a pallókkal, lefektette őket, egyensúlyozott, s haladt, haladt, csak május elsején ült meg egy kicsit pihenni. Ültéből jól látta Budapestet, megin' tele volt zászlókkal, épp a munkát ünnepelték; mondjuk a világ számos városa tele volt zászlókkal, de onnan, ahol Sztupa ült, Budapestet lehetett látni a legjobban. A pihenő rövid volt, a munka máris újra égett Sztupa keze alatt, így aztán semmi perc alatt a nyárban találta magát, csajok, Balaton, videodiszkó, csak Troché nem volt sehol, meg a teendők várakoztak kicsit méltatlankodó pofával. Márpedig a teendők ráérnek, mert mi meg tévézni megyünk.

Pénteken a heveny Agnieszka Holland-kaserolásban (amiből belfelünkön mi is erőst kivesszük a részünk) az HBO odáig merészkedik, hogy este kilenckor leadja nevezett Janosik: Egy igaz történet című művét. Ja, egy színigaz történet elölről hátra az Alacsony-Tátra vagy -Fátra Robin Hoodjáról. Nos, ha a benn tárgyalt Jan Palach története felveti, hogy mikor készül magyar film Bauer Sándorról, akkor Janosik után csak az jöhet, hogy mi mikor csinálunk filmet Mórickáról. Mér? Simán megnézném: Móricka bosszúja, Móricka visszatér, Móricka a Godzilla ellen...

Szombaton a helyzet egy fokkal jobb lesz, a Film Café (a néhai Zone Romantica) elővesz egy 2004-es brit sorozatot, az Észak és Délt, amit bizony érdemes megnézni, akár délelőtt tolják, akár este. De aki az Universalon (nem jövök többet ilyen hülyeségekkel: ex-Hallmark) meg akarja este kilenctől nézni a Hideghegyet, egy csúcsregény igyekvő képeskönyvesítését, az a délelőtti Észak és Delet kell válassza, mert este összeérnek, mint két idegen legó a vonaton.

Vasárnap kezdődik a heti este kilences dunázás a Szegénylegényekkel.

Kedden a Duna Tv este kilenctől a Schiller c. német filmet vetíti, hm, a múlt héten meg ugyaninnen a Goethe! című opust ajánlottuk, az az érzésem, hogy bevett ott valaki egy fiola Sturm und Drang pirulát.

Szerdán Lottózsonglőrök a mondott időben és helyen, de hogy a vadul szerencsejáték-függő ír nyuggereknek mi közük a Sturm und Dranghoz, az előttem is rejtély, ám az égetett szeszes italok szeretetét nem zárnám ki.

Csütörtökön Eszkimó asszony fázik ugyanakkor, ugyanott, ennyit a SuD-ról. A film+-n 22.20-tól Mad Max, az már jobban az én világom, de nekem 17.40-től is bejött a Pancho Villa bosszúja. Tévézni: elfecsérelt élet.

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.

Metrón Debrecenbe

A kiadó az utószóban is rögzíti, Térey szerette volna egy kötetben megjelentetni a Papp Andrással közösen írt Kazamatákat (2006), az Asztalizenét (2007) és a Jeremiás, avagy az Isten hidegét (2008). A kötet címe Magyar trilógia lett volna, utalva arra, hogy a szerző a múlt, jelen, jövő tengely mentén összetartozónak érezte ezeket a drámákat, első drámaíró korszakának műveit. 

Pénzeső veri

  • SzSz

„Az ajtók fontosak” – hangzik el a film ars poeticája valahol a harmincadik perc környékén, majd rögtön egyéb, programadó idézetek következnek: néha a játék (azaz színészkedés) mutatja meg igazán, kik vagyunk; a telefonok bármikor beszarhatnak, és mindig legyen nálad GPS.

Az elfogadás

Az ember nem a haláltól fél, inkább a szenvedéstől; nem az élet végességétől, hanem az emberi minőség (képességek és készségek, de leginkább az öntudat) leépülésétől. Nincs annál sokkolóbb, nehezebben feldolgozható élmény, mint amikor az ember azt az ént, éntudatot veszíti el, amellyel korábban azonosult. 

Mozaik

Öt nő gyümölcsök, öt férfi színek nevét viseli, ám Áfonya, Barack, vagy éppen Fekete, Zöld és Vörös frappáns elnevezése mögött nem mindig bontakozik ki valódi, érvényes figura. Pedig a történetek, még ha töredékesek is, adnának alkalmat rá: szerelem, féltékenység, árulás és titkok mozgatják a szereplőket.