Interjú

"Még mindig fáj"

Agnieszka Holland filmrendező

  • - kg -
  • Szalkai Réka
  • 2013. március 28.

Film

A legendás csehszlovák szakemberképzés üdvöskéjeként induló, majd játékfilmek és tévésorozatok végtelen folyamán edződő lengyel alkotó szép nagy kört fut nálunk ezekben a napokban. A holokauszt idején játszódó filmje, A város alatt épp megjelenésünk napján kerül a mozikba, a rá következő hétvégén pedig az HBO adja a Csehszlovákia megszállása ellen a tűzhalált választva tiltakozó Jan Palachról forgatott háromrészes tévésorozatát, az Olthatatlant. Mindezekről még Miskolcon, a Cinefesten beszélgettünk vele.

Magyar Narancs: Hol találta A város alatt történetét?

Agnieszka Holland: David F. Shamoon kanadai forgatókönyvíró találta az alaptörténetet egy újságban, és hozzám irányították vele. De én eleinte elég szkeptikusan álltam hozzá, mert egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy még egy filmet akarok csinálni a második világháborúról - és semmiképpen sem angolul. ' azonban nem adta fel, küldte az újabb és legújabb verziókat, míg egyszer csak azon kaptam magam, hogy a forgatókönyvvel álmodom. Ám akkor sem akartam angolul, és bár szinte biztos voltam benne, hogy így nem is lesz rá majd pénz, de tévedtem, az író producerek vállalták a kockázatot és nyertek: megtalálták a megfelelő anyagi forrásokat. És a történet eredeti nyelvén leforgathattuk a filmet.

MN: Mi baja volt az angollal?

AH: Ez egy viszonylag alacsony költségvetésű alkotás, nincsenek benne nagy sztárok, az angol teljesen elrontotta volna. Úgy csupán egy mese lett volna a csatornák világából, amely senkinek sem szól. Amúgy is, az angol nyelvű holokausztfilmek mindig nehezebben követhetők, még Polanski A zongoristája is, holott ő, ugye, túlélő, ezért nála kevésbé lehet autentikusabb egy rendező, de még így se hiszek annyira neki, és szerintem ennek az angol az oka. Talán egyetlen kivétel Hollywoodból Spielberg Schindler listája az extravaganciája miatt, ott viszont az eredeti nyelv lett volna furcsa.


MN: Az előbb azt mondta: nem akart még egy második világháborús filmet csinálni, annak ellenére, hogy korábban többször is úgy nyilatkozott, mennyire közel áll önhöz a téma. Hogy is van akkor ez?

AH: Hát, pontosan ezért! Mert nekem még mindig fáj a holokauszt. Gondolja csak el, manapság már legalább két, hacsak nem három évig dolgozunk egy-egy filmen! Éljen tehát az ember nap mint nap fájdalomban több éven keresztül? Kell az, hogy minden napomat átlengje a koncentrációs táborok emléke? Én ezt nem akartam.

MN: A város alatt főhőse a csatornajáratokon keresztül igyekszik megmenteni többek életét, igaz, eleinte egyáltalán nem önzetlenségből, hanem a várható anyagi haszon fejében. Raoul Wallenberg neve merül fel, akiről egyre sűrűbben írja a svéd sajtó, hogy pénzért és ékszerekért menekítette az embereket.

AH: Teljesen mindegy, hogy miért. Wallenbergről sem kellene úgy gondolkodni, hogy évtizedekig ő volt az angyal, most meg hirtelen ő a rossz fiú. A lényeg, hogy segített az embereken, az másodlagos, hogy mi volt a mozgatórugója. Így van ez az én hősöm esetében is.

MN: Azóta forgatott mást is, az sem egy vígjáték éppen.

AH: Nemrég fejeztem be az Olthatatlan című HBO-s minisorozatot, a prágai tavasz egyik leghíresebb cseh személyiségéről, Jan Palachról, arról a huszonegy éves egyetemistáról, aki önmagát gyújtotta fel '69-ben, hogy ezzel is tiltakozzon a kommunista diktatúra és Csehszlovákia szovjetek általi megszállása ellen. Nézze, nekem az első fontos állomásom az életben az egykori Csehszlovákia volt: ott jártam filmes iskolába, éppen akkoriban. Rengeteg barátom volt, és noha az is külföldnek számított, a rendszer, a hangulat mégis szinte ugyanaz volt, mint a szülőhazámban. A másként gondolkodókkal is kapcsolatban álltam, még egy rövid időre börtönbe is kerültem, és Jan Palach története úgyszólván az orrom előtt zajlott. Ez az én történetem.

MN: Ami aztán vett egy újabb fordulatot.

AH: A nagy váltás a Nyugat volt, de azt mondom, hogy mindig, amikor veszítünk valamit, legyen az akár a hazánk, rögtön nyerünk is. Az Egyesült Államokban például jóval több emberhez juthattak el a filmjeim, s többen is inspirálhattak. Az egy helyben maradás elég erős korlátokkal jár, inkább az olyanoknak való, akik egyenes úton szeretnének eljutni a halálba, és mindig egy és ugyanazon az ablakon szeretnek kifelé nézelődni. Így bár azt, amit látnak, mélyebben, alaposabban megnézhetik, de az mindig ugyanaz marad. Én egy másik életvitelt választottam, állandó utazással és helyváltoztatással, de úgy érzem, így több a tapasztalatom is.

MN: Milyen a viszonya manapság Lengyelországgal?

AH: Ambivalens. Hasonló történetek Magyarországon is vannak, biztos érti, hogy miről beszélek: egyszerre szeretem és gyűlölöm Lengyelországot. Ragaszkodom a lengyel kultúrához, az emberekhez, és büszke vagyok a hazám örökségére. A hülyeség és a visszamaradottság, ami viszont néha mindent áthat, kifejezetten idegesít. Igaz, meg kell hagyni, ma már én vagyok a nagy lengyel rendezőnő, tényleg tisztelet övez otthon. Jelenleg az Egyesült Államokban és Franciaországban élek, de csak Lengyelországban tudok igazán örülni vagy éppen dühöngeni egy jó vagy rossz hír hallatán.

A város alatt


Olykor felmerül a kérdés, lehet-e filmet csinálni a holokausztról. Főleg persze akkor merül fel a kérdés, amikor valaki filmet csinál a holokausztról. A válasz ezzel meg is lenne (igen, lehet), legfeljebb azt érdemes hozzátenni, hogy ki szerint. Például Spielberg szerint lehet, Roberto Benigni szerint lehet, és így tovább egészen Agnieszka Hollandig, aki szerint - miként azt Oscar-díjra jelölt filmje, A város alatt elkészültének ténye is bizonyítja - szintén lehet. Elhatározás és kivitelezés kérdése az egész; Hollandnak egy teljes csatornarendszerre, illetve annak hű mására volt szüksége, hogy lejátszhassa, miként menekült meg néhány zsidó egy kezdetben nem túl derék, ám az emberségét - sokakkal ellentétben - leküzdeni mégsem bíró csatornamunkás segítségével. Történetünk Lvovban, a gettó alatti csatornákban játszódik - Wajda előcitálása ezen a ponton úgyszólván kötelező, ámbár ez a csatorna és az a Csatorna (1957) két külön járat, és az összehasonlításból nem feltétlenül Agnieszka Holland jön ki a legjobban.

Úgy tűnik azonban, hogy Steven Spielberg elfilmezte a lengyel rendezőnő elől a holokausztot, mert A város alatt mintha csak Oskar Schindler megtéréstörténetét ismételné, ezúttal a nép soraiban - a lengyelében - keresve egy megfelelő (tehát nem kitalált) alanyt a feladatra. Spielberget hollywoodi oldalról beelőzni, hát, nem sok sikerrel kecsegtető vállalkozás... Holland filmje ugyanis egy nett hollywoodi eleje-közepe-vége történet rendes és nem rendes emberekkel, előkészítéssel és katarzissal. Legfeljebb Spielberg ördögi nácija hiányzik - talán ez lenne a többlet, a sokat emlegetett európai érzékenység. Holland mostanában amerikai tévésorozatokban (Treme, The Killing) vállalt munkát, amitől persze még csinálhatott volna egy tisztességes holokausztfilmet, és hát pont ezt is csinálta: dobott egy tisztességeset. Egy amerikai kritikus fogta meg a lényeg lábát, amikor kifejtette, egyébként dicsérőleg: "olyan ez a film, mintha Anne Frank talált volna egy becstelen brigantyt, aki segített neki megtervezni a nagy szökést". A kolléga, habár túloz, fején találta a szöget. A város alatt egy mozgalmas mese jókról és roszszakról, régi idők népirtásáról és régi idők megjavuló csatornamunkásairól. Karinthyval szólva: Egyszerü és tiszta nóta / Gólyafészek, háztető - / Nincsen benne semmi, ámde / Az legalább érthető.

Agnieszka Holland filmjében minden világos és érthető. Miként a mellékelt ábra is bizonyítja, lehet csinálni játékfilmet a holokausztról. Csak nem érdemes.

- kg -

Forgalmazza a Vertigo Média

 

Neked ajánljuk