Magyar Narancs: Hálás téma, régi vígjátéki fogás a lúzer-gengszter párosítás. Ezúttal honnan jött az ötlet?
Philippe Carrese: Már vagy tizenöt éve volt egy filmtervem két pasiról, akik egy kocsiban utaznak. Aztán három történelmi témájú filmet és egy hosszabb marokkói televíziós munkát követően tavalyelőtt újra elővettem a témát. Gyakorlatilag két hét alatt leforgattuk Marseille-től negyven kilométerre, reális játékidőben e kétórás utazás történetét. Kitaláltam egy sztorit a személyiségcseréről egy másodrangú biztosítási ügynök és egy másodrangú gengszter között. A humorforrást a két figura totális különbözősége biztosítja. A klasszikus komédiák is erre a sémára épülnek. A Cassos kissé Francis Weber A bajkeverőjének a fordítottja, itt ugyanis a gyáva ügynökből lesz kemény bérgyilkos. A Coen fivérek humora inspirált nagyban, és természetesen a detektívregények, amikben van némi jártasságom.
MN: Mit gondol, létezik sajátosan marseille-i humor?
PC: Inkább azt mondanám, hogy mi, mediterránok, latinok gyakran elviselhetlenül bőbeszédűek, túláradóak vagyunk a legidétlenebb helyzetekben is. Ez igazán jó alapanyag a nevettetéshez.
MN: Mi volt előbb az életében, a filmezés, a zeneszerzés, az írás, a rajzolás?
PC: A mozival és a zenével kezdtem. Sok hangszeren játszom, egy időben televíziós filmekhez írtam kísérőzenét, főcímdalokat. Aztán vagy tizenöt évig a képzett zenész barátaimra bíztam a saját filmjeim kísérőzenéit. Képesítésemnél fogva filmrendező vagyok, főként televíziós sorozatokat készítettem az elmúlt harminc évben. Az irodalmi érdeklődésem viszonylag későn, harmincöt évesen kezdődött. Tizenkilenc regényt publikáltam az elmúlt húsz évben, javarészt fekete humorú detektívregényeket. A rajzolás, sajtógrafikák készítése amolyan tik vagy hobbi nálam, a gyors kifejezés eszköze.
MN: Nem idegesíti, ha marseille-i szerzőnek titulálják?
PC: Ez a státusz eleinte lehetővé tette, hogy a sztenderd francia noir irodalomtól eltérő történeteket meséljek el. Aztán amikor divathullám lett a marseille-i detektívirodalom, a vidék specialitásai közé soroltak, mint valamiféle egzotikus terméket. Emiatt cseréltem kiadót, így az utóbbi két regényem teljesen más műfajú. Az Enkláve egy szlovákiai munkatáborban játszódik, 1945-ben. A jövő szeptemberben megjelenő Szalma Pegazus pedig egy migrációs történet a huszadik század elején Marseille-be kivándorló olaszokról. És lám, ma már egyszerűen regényírónak tartanak.
MN: Mik a jellegzetességei a tipikusan marseille-i noir irodalomnak? Mennyiben reflektál e soknemzetiségű kikötőváros tényleges és nyilván elég riasztó bűnügyi statisztikáira?
PC: Ahány szerző, annyiféle marseille-i noir. Nincsenek receptek, szabályok, iskolák. Marseille-ben a törvényesség határai nagyon képlékenyek a politikában, a közigazgatásban, a gazdasági életben. Klánok, törzsek, családok szerinti tagozódásban működik a város, az olasz és a korzikai "családrendszer" nem kedvez a köztársasági formába való integrációnak. Bármilyen történet elmesélésébe is kezdesz bele Marseille-ről, előbb-utóbb valamilyen sötét krónikára bukkansz. Vicces, hogy amikor írni kezdtem, éppen ezeket a kliséket akartam elkerülni, és lám, utolértek.
MN: Pár éve a francia sajtóban nagy visszhangot kiváltó cikket publikált arról, hogy Marseille a politikai paranoia, az öngyilkos maradiság, az ingatlanpanamázás miatt lakhatatlan. Ma is így látja?
PC: Marseille szegény város, koszos, bordélyház jellegű, rosszul strukturált városvezetéssel. De csodálatos, szenvedélyes, egzotikus város is. Nincs számottevően több bűntény, mint másutt, de a lakosság nagy része sajnos túlélő üzemmódban működik. Ebből adódóan az emberek viselkedése gyakran agresszív, paranoiás. A jelenlegi politikusok sem állnak a helyzet magaslatán, gyakran haladásellenesek. Az elszegényedéssel együtt egyre nő a visszahúzódás az etnikai közösségekbe, ily módon az a sokszínű populációs keveredés, ami mindig is a város gazdagságát adta, ma már hátránynak számít. Valamit nagyon elrontottunk.
MN: 2013-ban Európa kulturális fővárosaként újra reflektorfénybe kerülhet Marseille.
PC: Valóban, rendkívüli esélynek látom, hogy 2013-ban a világ tekintete ránk irányul, és valami végre megmozdul. Remélem, hogy a városi és a megyei intézmények nehézkessége nem tesz be nekünk, és nem halasztjuk el a fejlesztésére szánt lehetőségeket. A privát kezdeményezésekben, az alulról szerveződő társrendezvényekben látok fantáziát, a kreatív, szenvedélyes fiatal alkotóművészek megmutatkozásában.
