Ott kezdődött, ahol mindenki sejtheti, megtalálni a megfelelő borítást: rendre beszakadt szegény dobosok lába, s álltak ott Sztupa és Troché orra előtt hülyén, jóformán megbilincselve, térdig dobban. Ám ahogy egyre nagyobb szakítószilárdságú bőrökkel és mesterségesen előállított anyagokkal próbálkoztak, úgy ment a dolog a hangzás rovására: amelyiken kényelmesen, biztonságosan lehetett dobolni, szinte már hangot sem adott ki, vagy épp annyira fülsértőt, hogy a tesztközönség, Ómafa, Pintér és Mráz, a Herbstsommer fivérek (Kese és Pityu) sikoltozva menekültek a próbateremből. Aztán persze jöttek az egyre jobban szóló anyagok sorba, de még mindegyikkel volt valami kis bibi. Az egyik úgy viselkedett, mint egy megbokrosodott trambulin, feldobta az égig a dobolni értelemszerűen a lábával próbáló muzsikust, a fejlesztők alig győzték kivárni, míg aláhullik, így a Boci, boci tarkát sem lehet eldobolni, képzeljék csak el: bo… szünet, szünet, szünet… ci… – rémes. A másik bokasüllyedést okozott; a fejlesztésben (ugyancsak Ómafa vezetésével) közreműködő orvoscsoport több akusztikailag reménykeltő anyagot dobott vissza csak azért, mert a művészek hamari bokaproblémáit vizionálták. A taposó dob maga elég egyszerű szerkezet volt, úgy hatvan centi magas, másfél méter átmérőjű dob, kicsit csicsásra mázolt dobtesttel, mert hát látványosságnak is szánták, ugye. Dobosnak sokan jelentkeztek, így azt a rossz hangzású próbadarabokon is könnyen ki lehetett választani, hogy ki ügyesebb, ki kevésbé. Hangszerkezelési módszer annyi volt, ahány muzsikus, az egyik táncolt a maga zsebkendőnyi felületén, a másik toporgott, mint a láncos mackó, a harmadik ugrált, olykor még páros lábbal is, mégis istenien hozta a ritmust. Csak az a fránya bőrözés, az ment nehezen: dobtest rendben, felfüggesztés rendben, teremakusztika jó, csak a hang ronda. Végül a rengeteg próbálkozás csak megfialt, megtalálták a megfelelő bőrt (műbőrt, Gyöngyösön gyártotta egy maszek bitumenből és fásliból, vidéki házak udvarára függőágynak), remekül szólt, s nemhogy okozott volna, kifejezetten gyógyította a bokasüllyedést, de még a lúdtalpat is (mert hiába használják sokan szinonimaként a fogalmat, Ómafa orvosai leszögezték, hogy korántsem ugyanazt takarják). Egy Flores (művész)nevű spanyol dobos, Antonio Gonzáles „El Pescaílla” és Lola Flores unokája mutatta be az elkészült hangszert a nagyközönségnek: képzelhetik, szétverték gyönyörűségükben a házat. Csak a dobot nem lehetett szétverni vagy szétrúgni, de még széttaposni sem, csak bingett és bongott az.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
