Csalás

Hogy milyen átkozottul messze van már tőlünk a múlt század kilencvenes éveinek eleje, azt általában elég felesleges méricskélni, de ha szembejön, elég drámai bír lenni, mint például ebben a sorozatban.

Mert itt nemcsak az drámai, amit ez a négy rész ábrázol, de ahogyan ábrázolja: a mai szem egészen máshogyan – szemében vádló szikrákkal – tekint a kilencvenes évekre, mint ahogy mondjuk a kilencvenes évekből néztünk vissza – megbocsátó derűvel – a hetvenes évekre. Tán az ötvenes évekre mutatott csak hasonló szigorral a cudar utókor. Mindezt pedig szokványos rendőrös brit minisorozat műveli a lehető legnagyobb eltökéltséggel a „megtörtént bűnügyek” fiókjából.

Maga a megtörtént bűntény a kor egyik legszörnyűbbike, Rachel Nickell meggyilkolása. A sorozat témája a gyilkosságot követő rendőri munka, amelyet több nyomós okból is számon tart a kriminalisztika. Az egyik ilyen ok a nyomozati eljárás, a másik meg ennek az eljárásnak az eredménye. Régi szóval kéjgyilkosságról lévén szó, a Scotland Yard a csalimadaras módszert látja a legcélravezetőbbnek, már csak azért is, mert az első perctől természetes ott mindenki számára, hogy a szükséges elhivatottságú rendőri állomány ehhez rendelkezésre áll: van egy eleve a kemény gengszterek között mozgó fedett ügynökük, aki éppen az a típus, amelyikkel lépre lehetne csalni azt az egy szem gyanúsítottat, akit pár hónapnyi – a sajtó teljes figyelmével megáldott/megvert – babramunkával, ha tetszik, töketlenkedéssel felhajtani bírtak: Niamh Algar hátborzongató a szerepben. És az eredmény? Nos, az a lényeg.