Magyar Narancs: Az angol film egyik megújítójaként indult. Jelent ez magának ma még bármit is?
Stephen Frears: A múlt mindig vegyes érzelmeket kelt bennem. Igazán soha nem szerettem besorolódni sehová, mindig kilógtam a sorból. Britnek túl kozmopolita vagyok, kozmopolitának túl angolszász. Mondjuk inkább úgy, hogy az én filmes ébredésem egybeesett a New British Cinemával.
MN: Érez még közösséget Ken Loachcsal vagy Mike Leigh-jel, akik ma is a társadalmi alulnézet, a periférián élők filmesei?
SF: Ők bizonyos értelemben megmaradtak idealistáknak. Még hisznek az osztályharc esélyeiben, a munkásosztály paradicsomi állapotában. Engem ez, minden elismerésemmel együtt, őszintén szólva nem tart már fogva.
MN: Hűtlen lett egykori önmagához?
SF: Egyedül a feleségemnek esküdtem hűséget. Nem kell olyan véresen komolyan venni magunkat. Mindazonáltal Londonban élek, a brit királyságban, az elszigeteltség és a kontinenshez tartozás ezernyi ellentmondásában. Elkerülhetetlen, hogy a társadalmi klíma beszűrődjön, átszínezze a történeteimet. Persze, hogy égető kérdés, miből élünk, milyen szemmel tekintenek a színes bőrűekre, a bevándorlókra, a homoszexuálisokra. Mégsem azzal a szándékkal indítom a filmjeimet, hogy na most akkor társadalomkritikát gyakorolok. Nincs meg bennem az a görcs, hogy mindenáron átnyomjak valami üzenetet. Szégyen ide vagy oda, engem a szórakoztatás érdekel.
MN: A Veszedelmes viszonyok óta javarészt amerikai vizeken evez.
SF: Tegyük hozzá, angolszász és európai munícióval, Shakespeare-en, de legalábbis a brit színjátszáson edzett alkotókkal.
MN: Mint Christopher Hampton?
SF: Például, de John Malkovichot is közéjük sorolom.
MN: Úgy hírlik, Malkovichcsal kemény csatái voltak, eleinte nehezen értettek szót.
SF: Furcsa apa-fiú kapcsolat a miénk. Már az első találkozásánál közölte velem, hogy az apjára emlékeztetem őt. John a tekintélyelvűség ellen harcol.
MN: Magának fontos a tekintély?
SF: A kamerák mögött igen, amúgy fütyülök rá.
MN: Mintha a női sorsok jobban izgatnák már jó ideje. A Gyönyörű mocsokságoktól a Chéri − Egy kurtizán szerelmén vagy A királynőn át a Tamara Drewe-ig...
SF: A nők jobban megélnek mindent, képlékenyebbek, jobban formálhatók külsőleg-belsőleg.
MN: A királynőben a Buckingham-palota lakóinak szemszögéből láttatja a brit monarchia válságát. Nem tartott attól, hogy elfogultsággal vádolják emiatt?
SF: Nehéz elmagyarázni olyasvalakinek, aki nem brit, hogy nekünk, hű vagy hűtlen alattvalóknak mit jelent a királyság intézménye. Mindazzal együtt, hogy munkáspárti családból származom, és világnézetemnél fogva sem vagyok a monarchikus elvek feltétlen híve, az emberi motivációkra akartam helyezni a hangsúlyt. Nevezetesen annak a megértésére és megértetésére, hogy milyen kompromisszumok, politikai alkuk, kontrasztok árnyékolják be a királynő uralkodását. II. Erzsébet egy személyben anyakirálynő és magányos asszony. Valamiféle egyensúlyra, érzelmi és értelmi kiegyenlítődésre törekedtem, amikor a hollywoodi sztárként felmagasztalt Diana áldozati portréja mellé állítottam II. Erzsébet hűvösnek, ridegnek tartott önkorlátozó lényét. A britek dicsőségére legyen mondva, hogy egyfelől hű alattvalók, akik biztonságot, az énképük megerősítését várják a királyság intézményétől, másfelől lélekben nyitottak a változásokra.
MN: Ugyanitt rokonszenvesnek festi le Tony Blairt.
SF: Nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy Blairt elsöprő többséggel választották meg miniszterelnöknek. Mint kiderült, a be nem váltott ígéretek embere volt. Amit rokonszenvesnek értelmez, amögött valójában egy síró kisgyerek áll, aki a királynő "szoknyája mögött" a Munkáspárt nagy reménységéből konzervatív politikussá vált. Mint ahogy valaha Churchill a lányának tekintette II. Erzsébetet, úgy Blair engedelmes fiúként viszonyult a királynőhöz. Igazi nagy drámai ütközetek színtere az angoloknak a monarchia, függetlenül attól, hogy ki kinek a pártján áll, kivel szimpatizál a brit királyi családban.
MN: Népszerűbb alkotó lett a szigetországban, amióta ehhez a témához nyúlt?
SF: A szalonképes válaszom erre az, hogy teszek rá.
MN: Még akkor is, ha olyasmiket mondanak magáról, hogy az egykori nonkonformista rendező hagyománytisztelővé vált?
SF: A tapasztalat mondatja velem, hogy a tegnap lázadói a ma talpnyalói. Sem lázadónak, sem talpnyalónak nem álltam. Az angol monarchia minden látszatvalóságával, felszíni csillogásával együtt demokratikus intézmény a véleményalkotás szabadságával. Ha úgy tetszik, ebben az értelemben hagyománytisztelő vagyok.
