VERZIÓ melléklet

A tizenkettedik

Film

Ez élesbe’ megy. Ez a fesztivál. A tizenkettedik.

Ennyi idő kellett csak, hogy totál beélesedjen, ez egy ember életében sem drámaian hosszú szakasz, igaz, ki lehet járni alatta néhány iskolát. Nem túl nagy idő egy fesztivál történetében sem, ahogy elnézzük a körülöttünk forró világot, pár száz évig még nagy szüksége lesz az emberiségnek a Verzióra. Történelmi léptékkel meg kimondottan smafu a tucatnyi esztendő.

De most ki sem kell nyitnunk a szemünket, ki sem kell nyitnunk a fülünket, hiányozhat belőlünk bárminő ez irányú fogékonyság, akkor is tudjuk: Európa élete e napokban hajszálpontosan arról szól, amiről a Verzió zenél már tizenkét éve. Az alapítása óta ezt tolja a képünkbe: a megszomorítottak, a kisemmizettek, a létükben fenyegetettek, az üldözöttek panaszát. Hogy az ő méltóságuk a mi méltóságunk, az ő sokszor veszélyeztetett életük a mi veszélyes életünk.

Európában menekültválság van. Magyarország nem lát, nem látott belőle semmit. Amit megmutattak neki politikai vezetői, az minden állításában hamis kép volt. Pedig demonstrációs szándékkal terelték a menekülteket a főváros közepére, a Keleti pályaudvar környékére, mint ahogy demonstrálni hivatott valamit az ország köré csavart szögesdrótos kerítés is, olyasmit, mint a magyar nyelvű plakátkampány, csak a szögesdrót adott esetben sokkal jobban fáj, feltépi a bőrt, belevág a szövetekbe. Aztán eltűntek a Keleti környékéről a menekültek, s a társadalmi párbeszéd jegyé­ben szorgos kezek átpingálták a plakátokat is. De a hazugság itt maradt, mint ahogy maga az immár láthatatlanná tett menekültkrízis is. Akire a közösség azt a feladatot terhelte, hogy mondjon igazat, tájékoztasson bennünket a világ dolgairól, s a ránk eső rész megoldását irányítsa, biztosítsa hozzá a feltételeket, nos, az éppen hazudozik tele szájjal, s minden erejével azon van, hogyan tolhatná az egész bajt a portáján kívülre, a szomszédok kertjébe.

Csak azok beszélnek a valóságról, akik nem kapták ezt a terhet, hanem maguk vállalták, ahogy a Verzió teszi tizenkét éve. Mondhatjuk minderre, hogy ha jobban figyeltünk volna e tizenkét esztendő alatt, akkor legalábbis a magunk részéről rendben lenne minden, helyén lenne a szívünk és az eszünk, s tudnánk, hogyan kell cselekedni – így vagy úgy tesszük is, amit tenni kell, kétségtelen nehézségek között. S teszi a Verzió is, irigylésre méltó következetességgel az indulása óta. Megtisztelő és felemelő, hogy még mindig együtt tehetjük.
S tudjuk, hogy sikerül is. Addig meg lesz me­gint egy jó fesztiválunk, pár tartalmas napunk.

Figyelmébe ajánljuk

Fiúk a barakkból

Andy Parker sorozata sokáig megtéveszt a cukiságával, és csak lassan virrad a nézőre, hogy más üzenet rejlik itt. Az érzékeny és nagyon is meleg Cameron Cope (a valós koránál jóval hamvasabbnak és naivabbnak tetsző Miles Heizer) rejtélyes indíttatásból úgy dönt, hogy nehéz természetű édesanyját azzal tudná a legjobban kiborítani, ha csatlakozna a tengerészgyalogsághoz.

Szellemes

Ifj. Vidnyánszky Attila „saját” Hamletjének színpadra állításához tett vállalásaiból akár már egy is túl nagynak tűnhet. Nemcsak a darab címe változott meg: az „és a többi, néma csend” válik a rendezői elképzelés alfájává és ómegájává is.

Lehetnénk jobban is

Ismerjük a híres idézetet, amelyben Rousseau a polgári társadalom megteremtését az első emberhez köti, aki „bekerített egy földdarabot és azt találta mondani: ez az enyém, s oly együgyű emberekre akadt, akik ezt el is hitték neki”.

„Ők nem láthatatlanok”

A Pirkadatig című krimiért 2023-ban elnyerte a legjobb mellékszereplőnek járó Ezüst Medvét. Transz színésznőként aktívan kiáll a transz emberek jogaiért és láthatóságáért – minderről és persze Tom Tykwer új filmjéről, A fényről is kérdeztük őt, amelynek mellékszereplőjeként a Szemrevaló Filmfesztiválra érkezett Budapestre.