Gyomorszorító film. Az alapja egy hanganyag, amelyet két fiatal kibucnyik, Ámosz Oz és Avraham Sapira vett fel szalagos magnóra 1967-ben, a hatnapos háború után, az épp leszerelt kortársaikkal beszélgetve. Olyan jövőbe látó, súlyos igazságok hangzanak el benne, hogy kész csoda, miért csak a hetven százalékát cenzúrázta ki az IDF.
A hatnapos háború, melyet a szovjetek támogatta négy arab ország egyesített és jelentős túlerőben lévő hadereje ellen vívtak, fényes győzelemként rögzült a köztudatban és a történelemben. Ebbe rondított (volna) bele a könyv (angolul The Seventh Day címmel jelent meg). A kibucok új, szabra nemzedéke többnyire balos, sőt kommunisztikus eszméket vallott, szekuláris volt, de magától értetődőnek vette a cionizmust. Mindenki kapott kiképzést, de ’67-ben szagoltak először puskaport. E megrendítő élmény hatása alatt folytak a beszélgetések. Szigorúan este, a napi munka után, hiszen civilekről van szó, akik hazafias kötelességük teljesítése után visszamentek traktorosnak. Egymás közt voltak, őszintén beszéltek az emberarcot öltött ellenség, a hadifoglyok, menekültek iránt érzett szánalomról – akiknek a helyébe könnyen beleképzelhették magukat, hiszen egy fordított helyzet mellett szóltak az esélyek –, az alkalmi atrocitásokról; arról, hogy a gyerekkel a karjukon, batyuval a hátukon menetelők láttán értették meg, milyen lehetett a holokauszt.
Néhány nappal a diadal után félelmetes tisztánlátással jósolják meg az Izraelre váró permanens háborút, amelynek most ágyazott meg azzal, hogy védekezőből megszállóvá, Dávidból ha nem is Góliáttá, de a régió jelentős katonai hatalmává vált.
Mit kezdhet egy rendező pár hangszalaggal és hét „hallgató fejjel”? Mor Loushy elképesztően erős archív felvételeket gyűjtött össze a szövegekhez, ellenpontnak bevágta az ABC ’67-es tudósításait, és hét öregembert, a hajdani kibucnyikokat, akik némán is beszédes arccal hallgatják egykori szavaikat.
