Oksana Sarkisova: Éppen egy évtizede, 2005-ben volt nyitófilm az akkori Verzión A bagdadi Liberace című filmed. Most, 2015-ben a Szíriai love storyval nyitunk, amelyet még a polgárháború előtt, 2009-ben kezdtél el forgatni. Mi volt az eredeti szándékod?
Sean McAllister: Ötlet nélkül mentem Damaszkuszba 2009 végén. Egyszerűen beleszerettem az országba. Damaszkuszt szekuláris, biztonságos helynek éreztem, és Aleppo, Homsz, Hamá is elképesztően jó hely volt. Megszállottja lettem ennek a működő diktatúrának, amely a Nyugat nélkül létezett. Egy ország, ami beintett Amerikának. De csak azután jöttem rá, hogy milyen ennek az elnyomó rezsimnek a valódi természete, amikor találkoztam Amerrel, aki elvitt a flancos óvárosból az igazi Szíriába. Egyszerű történetének hiteles az igazsága, és megérdemli, hogy elbeszéljék. De persze akkor, amikor forgatni kezdtem, még senki nem foglalkozott Szíriával, így nem tudhattam biztosan, hogy vevő lesz-e a világ a filmemre, érdekli-e majd az embereket ez a történet.
OS: Hogyan alakult át a filmterved az évek során?
SM: Valójában nem volt terv. Évekig nem találtam hozzá támogatókat, így sajtómunkákból és más forrásokból finanszíroztam az utazásaimat. Öt évig ment ez így, szponzorok nélkül, és csak az utolsó tizennyolc hónapban kaptam megbízást és pénzt a filmre a BBC-től és a Brit Filmintézettől. De már előtte annyira belemerültem a történetbe, hogy nem tudtam elengedni. A részévé váltam, olyannyira, hogy még le is tartóztattak, és kötelességemnek éreztem kitartani a szereplőim mellett.
OS: A korábbi dokumentumfilmjeidben is megvan ez a személyes, baráti kötődés, ami a drámai helyzetek ellenére nagyon bensőségessé teszi őket. Gondos kiválasztáson vagy a véletlenen múlnak ezek a találkozások, abból kiindulva, hogy szinte bárkiről lehet érdekes filmet készíteni?
SM: Nem hiszek abban, hogy véletlenül kialakulhatnak szorosabb kapcsolatok. A filmben könnyűnek mutatom, de a valóságban nyolc hónapba telt megtalálnom Amert. Ez idő alatt más emberekkel is próbálkoztam, miközben igyekeztem megismerni Szíriát, és rájönni, hogy milyen filmet akarok csinálni. Számomra kulcskérdés a „szereposztás”. Meg kell találnom azt a figurát, akivel közeli kapcsolatot tudok kialakítani. Valakit, aki hajlandó megbízni bennem, és elhiszi nekem, hogy beleszólást adok neki a filmbe. Kevés ilyen ember van, és nagyon sok munka meg türelem kell ahhoz, hogy megtaláljam őket.
OS: A Szíriai love storynak nemcsak a rendezője, hanem az egyik főszereplője is vagy. Hatása van a kamerának arra, amit teszel és ahogyan teszed?
SM: Igen, a kamera időnként hatással van a dolgokra. Jobban szeretek résztvevője lenni a filmnek, mint úgy tenni, mintha csak megfigyelő lennék. Jobban szeretem, ha láthatóvá válik a kapcsolatom azokkal az emberekkel, akikről forgatok. Ez felel meg az alkatomnak, a stílusomnak és a módszeremnek, aminek az a lényege, hogy egyedül filmezek egy kis digitális kamerával.
OS: 80 perc alatt több drámai eseménynek vagyunk tanúi a főszereplők életében. Ők eleve nyitottak voltak az intimitásnak erre a szintjére, vagy csak a többéves barátság teremtette meg ezt a bizalmat?
SM: Az intimitás csak bizalom árán érhető el. Az embereknek komolyan el kell hinniük, hogy a filmesnek tisztességesek a szándékai. És végül a kezébe teszik a sorsukat. De mindig úgy intézem, hogy a végén együtt nézzük meg a filmet. Ez soha nem könnyű, sem neked, sem nekik, és fel kell rá készítened őket. A szereplők végül is személyes áldozatot vállalnak egy nagyobb ügy érdekében.
OS: Mit szólt Amer és Ragda a saját filmbeli portréjához?
SM: Amer és Raghda vállalja a filmet, és amikor csak tudnak, együtt utaznak velem. A válásuk után nem beszéltek egymással, de a film újra összehozta őket mint bajtársakat. Úgy gondolom, ők több politikát szerettek volna viszontlátni a filmben, de megértik, miért ragaszkodtam ahhoz, hogy elsősorban emberi történet legyen.
OS: A szíriai helyzet egyre tragikusabb fordulatokat vesz, és az emberek egyre nagyobb számban menekülnek az országból. Hogyan látod a jövőt, és milyen hatást szeretnél elérni a filmeddel?
SM: Azt remélem, hogy a film humanizálja azoknak az arctalan gyerekeknek és fiataloknak a szenvedéseit, akiket partra vet a tenger, és segít megértetni a nézőkkel, hogy ők hús-vér emberek, akik ugyanúgy sírnak és nevetnek, mint mi. Azt remélem, hogy segít megértetni a traumákat, amelyeket magukban hordoznak. Remélem, hogy fokozatosan belátják, Szíriában nemcsak az ISIS jelenti a problémát, hanem maga Aszad, aki hordóbombázza a saját népét, és menekülni kényszeríti az embereket. A szíriai halálozás 96 százalékáért Aszad hordóbombái a felelősek. El kell távolítanunk ezt a rákos sejtet. De addig is ki kell kényszerítenünk, hogy hozzanak létre biztonságos zónákat, ahol az emberek védelemben részesülnek, mert csak így lehet megállítani a menekülthullámot.
| Névjegy Sean McAllister
A legtehetségesebb brit dokumentumfilmesek között tartják számon. Már első munkáit (Working for the Enemy, 1997; Minders, 1998) Royal Television Society díjra jelölték, az újabbak közül A bagdadi Liberace (2004) és Japan: A Story of Love and Hate (2008) elnyerte a Sundance zsűrijének díját. Filmjeit őszinteség és meghittség jellemzi, a föld legkülönbözőbb részein élő hősei túlélők, akiknek politikai és személyes konfliktusok közepette kell küzdeniük az életben maradásért, és megpróbálni értelmet adni a világnak, amelyben élünk. 2012-es dokumentumfilmjét (The Reluctant Revolutionary) egy jemeni idegenvezetőről a Panorama Dokumente szekcióban mutatták be a 62. Berlinalén.
|
