"A basszus én vagyok" (Doug Wimbish, Jungle Funk)

szerző
Bognár Tamás
publikálva
1998/27. (07. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Húszéves pályafutása alatt bejárta a rap, a funk, az indusztriál, a rock, a dub, a blues, a soul, a pop és a drum & bass színtereit. Mick Jagger kedvenc basszistája, de őt hívta Madonna, Seal, James Brown, B. B. King, a Depeche Mode s még megannyi világsztár, ha lemezt készített. Legújabb zenekara, a Jungle Funk fellépett a Hungarian Jazz Festivalon; ezután beszélgettünk.

Húszéves pályafutása alatt bejárta a rap, a funk, az indusztriál, a rock, a dub, a blues, a soul, a pop és a drum & bass színtereit. Mick Jagger kedvenc basszistája, de őt hívta Madonna, Seal, James Brown, B. B. King, a Depeche Mode s még megannyi világsztár, ha lemezt készített. Legújabb zenekara, a Jungle Funk fellépett a Hungarian Jazz Festivalon; ezután beszélgettünk.

Magyar Narancs: Volt valami meghatározó élményed, amitől zenész lettél?

Doug Wimbish: Nem volt kézzelfogható oka. Inkább egy természetes fejlődés eredménye. Mindig is bennem volt a vágy, és ahogy felnőttem, egyszerűen megtaláltam a módját.

MN: Miért a basszusgitárt választottad?

DW: Az első hangszerem valójában egy mandolin volt, amit a szomszéd szeméttárolójában találtam. Nyolc húr volt rajta, ami egy kicsit soknak tűnt, ezért minden másodikat leszedtem. Így lett egy olyan mandolinom, ami akusztikus gitárként szólalt meg, de basszusként funkcionált. Már gyerekkoromtól együtt tanultam a gitárt és a basszust, tizenhét körül jártam, amikor véglegesen a basszus mellett döntöttem. Csak így lehetett esélyem, hogy a rengeteg kitűnő szólógitárossal együtt játsszak.

MN: Voltak gitárhőseid?

DW: Skip McDonald kivételével többnyire olyanok, akiket úgysem ismernél. Bármilyen furcsán hangzik, gitáros létére ő tanított basszusozni, ráadásul csak hét évvel idősebb nálam. Azóta, lassan huszonöt éve, együtt vagyunk. Double Edge-nek hívtak minket, olyanok voltunk, mint egy kétélű kard.

MN: Mit jelent számodra a basszus hangja?

DW: Magamat. A basszus én vagyok. Ebben tükröződik vissza az életem. És mindennap újabb és újabb életformákra találok a zenében. Rengeteg ember azzal határolja be magát, amit kedvel. Nem is próbál továbbmenni, pedig lehet, hogy egy másik dolgot jobban szeretne. Számomra minden nap egy újabb lehetőség a korlátaim lebontására.

MN: A New York Times szerint ti voltatok a legkülönlegesebb ritmusszekció a hetvenes évek végétől. Hogyan emlékszel erre az időszakra?

DW: Örültem, hogy ott lehettem a rapzene születésénél. És sok mai zene hallatán jóleső érzés, hogy tulajdonképpen mi indítottuk el. Skip, a dobos Keith LeBlanc és én.

MN: Tudtátok, hogy zenetörténelmet írtok?

DW: Nem. Éreztük ugyan a Grandmaster Flash- vagy a Sugarhill Gang-slágerek jelentőségét, de még nem láttunk rá valójában. Mi voltunk az első zenekar, amely egy rappert élőben kísért, és turnézott. Mi váltottuk fel a lemezjátszókat.

MN: A rap után elég éles váltás következett a Tackhead indusztriál hangzásával. Mennyire előzte meg az a zenekar a korát?

DW: Elsőként használtunk samplert a színpadon. Groove-okkal építkeztünk, a funkot és a hip-hopot mixeltük az ipari hangzással. Külön-külön sok zenész el tudta ezt játszani, de így összehozni senki nem merte. Ráadásul az együttesben nem volt gyenge láncszem. Megváltoztattuk az egész dance-szcénát. Kérdezd csak meg Trent Treznort a Nine Inch Nailsből, vagy Al Jourgensent a Ministryből, ők masszív rajongói voltak a Tackheadnek.

MN: A Living Colour megszűnése után kijött egy válogatás négy új felvétellel, amit Sherwood és Skip McDonald kevert.

DW: Hát igen, az lett volna a legjobb lemezünk. Sajnos nem jött össze. Éppen Londonba repültem a mixekért, amikor jött a hír, hogy nincs többé a zenekar.

MN: Akkoriban nem Angliában éltél?

DW: De igen, tizenhárom évig. Csak tavaly költöztem New Yorkba. A dolgok nagyon leültek Londonban. Én meg előadó vagyok, és emberek közé akarok menni, ahol játszhatok. Hamar lefáradok, ha keresztbe tett lábakkal egy fotelben kell terpeszkednem. Nekem az elpocsékolt idő. New York viszont mindig nyüzsög, állandóan történik valami.

MN: Én a Strange Parcels-, a Gary Clail- és a Little Axe-lemezeket tartom a pályafutásod csúcspontjainak. Lesz-e folytatásuk?

DW: Igen, úgy tudom, Adrian és Skip most fejezték be az új Little Axe-albumot, de én nem játszom azon. Legutoljára az új Bim Sherman-lemezt csináltuk együtt, és egy szólólemezem jelenik meg hamarosan az On-U-nál.

MN: Most pedig itt van a Jungle Funk. Hogyan írnád le a zenéteket?

DW: DJ-k által inspirált, élő banda vagyunk. Ez egy zenei őserdő, amelyben minden megtalálható; nem ragadunk le egyetlen stílusnál sem. Valójában még mindig csak kísérletezünk, és mi sem tudjuk, hová lukadunk ki. Kiadtunk ugyan egy rögtönzött lemezt, de az igazi album csak októberben jelenik meg.

MN: Az igaz, hogy managerek "alapították" a zenekart?

DW: Igen. Én Winxről azt sem tudtam, hogy milyen zenét játszik. Akkoriban kezdett elege lenni a dzsesszből, és valami progresszívebb dolgot akart. Egy interjúban mondta, hogy olyasmi érdekelné, amit én és Will Calhoun művelünk a Headfake zenekarunkkal. Egyébként Headfake-lemez is lesz az idén. Aztán a két manager egyeztetett, és az első napon, amikor találkoztunk, rögtön zenélni kezdtünk. Már a megalakulásunk előtt ki voltak tűzve a koncertdátumok.

MN: A beharangozón drum & bassnek tituláltak benneteket. Hogyan látod ezt a stílust?

DW: Ez vezet a jövőbe, hiszen minden mást megcsináltak már. Persze ez is átalakul, jövőre meglehet, hogy nem így hívják. Az viszont biztos, hogy a zenei világot meg fogja változtatni.

MN: Mit kerestek akkor egy dzsesszfesztiválon?

DW: Az ilyen közönség tartja életben a zenészeket. Ezek az emberek eljönnek másodszor is, elhívják a barátaikat, és megveszik a CD-t. Ez teszi lehetővé, hogy koncertezhessünk. A divat emberei időről időre cserélődnek, és csak arra mennek el, ami újnak számít. A dzsessz tradicionális hívei visszajárnak, így fennmaradhat a zenészek ökológiai rendszere.

MN: Eléggé felpörgetett életet élsz. Eljön egyszer a megnyugvás ideje?

DW: Nem vagyok az a megpihenő típus. Én azt szeretem, ha egyik nap New Yorkban vagyok, másnap meg itt, Budapesten. Egy együttesben lenni áldozattal jár. Erre ment rá a házasságom is, a két fiam és a lányom az anyjukkal él. De ez az életem. A békémet nekem két koncert között a repülőn kell megtalálnom.

Bognár Tamás

szerző
Bognár Tamás
publikálva
1998/27. (07. 02.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...