A bázis: London (Alex Kasiek (Trans-Global Underground))

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Natacha Atlast szerettük volna meginterjúvolni a Margitszigeten, A Zene Ünnepén, de ő olyan gyomorrontással vánszorgott le a repülőről, hogy kérdéses volt, színpadra léphet-e egyáltalán. Így hát az énekes/hastáncosnő helyett a Trans-Global Underground egyik alapítója, a különböző hangkeltő gépeket kezelő Alex Kasiek kapta az orra alá a mikrofont.

Natacha Atlast szerettük volna meginterjúvolni a Margitszigeten, A Zene Ünnepén, de ő olyan gyomorrontással vánszorgott le a repülőről, hogy kérdéses volt, színpadra léphet-e egyáltalán. Így hát az énekes/hastáncosnő helyett a Trans-Global Underground egyik alapítója, a különböző hangkeltő gépeket kezelő Alex Kasiek kapta az orra alá a mikrofont.

Magyar Narancs: Igaz, hogy DJ-ként kezdtetek?

Alex Kasiek: Némelyikünk igen, de kezdetben nem volt "összeállítása" az együttesnek. Egyszerűen összejött néhány DJ, pár énekes és zenész, mindannyian a Nation Records irodájában lógtunk. A Nation akkoriban bhangrát (indiai tánczenét - a szerk.) adott ki, de a cég alapítói kezdtek ebbe beleunni, viszont nem nagyon szerették az acid house klubszínteret sem: többféle zene fúziójával akartak foglalkozni. Mások is - függetlenül attól, ki milyen háttérrel rendelkezett - éreztek ugyanígy Londonban, és lassan kezdtek feltünedezni a Nation körül.

MN: Véletlenül?

AK: Nem, nem, a Nation is keresett embereket, én magam is kaptam egy telefont, Aki (Nawazz - a szerk.) hívott, aki a Fun-Da-Mentalban is játszik, hogy átmennék-e dumálni. Õk ismertek engem, én nem ismertem őket.

MN: Mivel foglalkoztál akkoriban?

AK: Épp abbahagytam a DJ-zést, és egy Transmitters nevű, nagyon underground zenekarral dolgoztam, voltak benne páran a Loop Guruból is, samplerekkel kísérletezgettem. Eleinte nagyon jól indult Angliában az acid house, aztán unalmassá vált, hogy egyetlen ritmusra épül. Ezért lett olyan a Templehead, a Trans-Global első kislemeze, amilyen: mindent elkövettünk rajta, amit elvileg nem lett volna szabad egy táncklublemezen akkoriban, 1991-ben.

MN: Milyen hangzást képzeltetek magatok elé, amikor a zenekart indítottátok?

AK: Az egyik dolog az volt, hogy olyan zenét csináljunk, amire mi magunk akarnánk táncolni, s amilyen nem létezett akkoriban, kivéve talán az On-U-Soundhoz tartozó zenészeket meg Talvin Singhet, aki korai Nation-lemezeken szerepelt. Briliáns tablás, de programozott tánczenét is csinál, elég ismert Nagy-Britanniában. A másik dolog az volt, hogy összehozzunk különböző zenéket, indiai zenét és arab zenét például, amelyekről mindenki tudott Londonban, de nem voltak benne a mainstreamben, nem szóltak országos rádiókban, nem lehetett átlagos lemezboltokban kapni.

MN: Hatott a zenétekre Jah Wobble vagy a Dissidenten?

AK: Nem. Illetve Wobble első albumán, amit az Invaders Of The Hearttal csinált, a Without Judgementen olyan experimentális, vad és érdes módon használta a samplert, ahogy akkortájt rajta és az On-U-Sound-embereken kívül senki más, szóval amikor ezt a hangzást meghallottuk, arra gondoltunk, jó lenne megismerni ezeket az embereket.

MN: Techno-etnónak vagy etno-technónak szokták nevezni a zenéteket. Mi erről a véleményed?

AK: Mi nagyon kevés technót játszunk. Amikor kezdtünk, és a Templehead nagyon ment a klubokban, meg az albumunk is jól fogyott, az emberek nem tudták, milyen címkét akasszanak rá. Világzene nem lehet, London a bázisa, londoni zene ez, de nem acid house, mert nem az, és nem is igazán trance, mert egyrészt túl hangos, másrészt van benne rap is, dub is, így lett etno-techno, valahogy el akarták nevezni. Számunkra ez nem jelent semmit. Oké, nevezheted így is, de mi legfeljebb egy kevés technót hallunk abban, amit csinálunk. Ha technót akarnék hallgatni, nem vásárolnék Trans-Global Undergroundot.

MN: Eleinte ázsiai közönségetek volt?

AK: Mivel a Nationnél kezdtünk, adott volt egy ázsiai közönség, de jöttek feketék, fehérek is, vegyesen. Aztán, ahogy növekedett a trance-színtér a Future Sound Of London körül, a mi közönségünkben is egyre több diák jelent meg. Néha úgy érzem, azok voltak a legjobb napjaink, az elején, amikor azt sem tudtuk, ki lesz épp a színpadon, mi fog történni, teljes káosz volt, amiből bármi kisülhetett. A mostani felállásban már jobban tudjuk, hogy mit csinálunk.

MN: Különböző cikkek különbözőképpen írnak a Trans-Global Underground összeállításáról. Most mi a helyzet?

AK: Tavaly egész évben koncerteztünk, vagy 20-30 ember megfordult a zenekarban. Minden attól függ, milyen hangulatban vagyunk, ki ér rá. Idén csak akkor játszunk, amikor kedvünk van, jártunk Olaszországban, Prágában. Szlovéniában egy rajastáni együttessel játszottunk együtt. Máskülönben pedig Natachát kísérjük, de vele is nagyon nehéz összeegyeztetni az időt.

MN: Hogyan találkoztál Natacha Atlasszal?

AK: Amikor először megláttam, ott ült a földön, a Nationnél. Épp otthagyta az Invaders Of The Heartot, Jah Wobble együttesét. Miután a Templehead annyira bejött, és az albumunkon dolgoztunk, megtöltöttük a stúdiót afrikai és arab muzsikusokkal, kora-játékosokkal, mindenkivel, akiről gondoltuk, érdekelheti ez a munka, eljött Natacha is, session-éneklésre. Felénekelte a vokált, megkérdezte, tetszik-e. Mi visszakérdeztünk, meg tudná-e csinálni még egyszer. Aztán megint: tetszik? Meg tudnád csinálni még egyszer? Ez így ment egy darabig, egész délután őt hallgattuk - volt, aki elsírta magát. A végeredmény hallható a Dream Of A 1000 Nations, az első albumunk El Hudud című számán. Az az igazság, hogy háttérvokálra hívtuk, de átírtuk a számot az ő hangjára. És azóta együtt dolgozunk.

MN: Van különbség aközött, amerre a Trans-Global Underground, illetve Natacha Atlas zenéje halad?

AK: Igen. Kezdetben ugyanaz foglalkoztatott minket. Idővel Natachát kezdte egyre kevésbé érdekelni a dolog kluboldala, egyre inkább az arab klasszikus zene felé fordult, ami most az első számú szerelme. Első albuma (a Diaspora - a szerk.) igazából egy Trans-Global Underground-album, ahol arab funk rockkal kísérleteztünk, a második, a Halim, már igazán az övé. Rajta vagyunk néhány számon, de nem mindegyiken, sokkal arabosabb ízű lemez, több arab zenésszel dolgozott rajta és többféle arab zene került rá. Amit ma játszunk, az sequencerekre és komputerekre épül, az ő zenéje lassan más irányba fordul.

MN: Improvizáltok a színpadon?

AK: Igen, főleg, ha lerobbannak a gépek. A Glastonbury Fesztiválon, húszezer ember előtt egyszer csak minden szétment, BANG! Akkor rögtönöztünk egy másik műsort. A basszus és a dobok működtek, élt az énekmikrofon, ezekkel kezdtünk valamit. Nem nagyon izgattuk magunkat. El szoktuk tervezni ugyan, hogy mit csináljunk, de az a fontos, hogy ha lerobbannak a zenészek, akkor működjenek a gépek, ha meg lerobbannak a gépek, akkor működjenek a zenészek. Valami csak történik.

MN: És hogyan működik a Nation Records?

AK: Ugyanígy. Most az Interneten élnek. Mindenki a maga számítógépén lóg, meg se lehet találni őket. Aki (Nawaz - a szerk.) van mindig elöl, a frontvonalban, a háttérben meg Katherine Canoville szervezi a dolgokat, végzi a munka nehezét. Tulajdonképp ők ketten a Nation Records.

MN: És üzletileg?

AK: Kérdezd tőlük. Hol jobban, hol rosszabbul. Nagy-Britanniában egyik héten nagyon divatos valami, mindenki arról beszél, a következő héten meg senki sem akar hallani róla. Egy évig nagyszerű dolog volt, hogy indiai vagy, aztán az indiaiság kiment a divatból. És persze az indiaiak indiaiak maradtak. A Nation zenéje ázsiai zene volt. Ismeritek az Asian Dub Foundationt? Az egyik legjobb koncertzenekar, amit ismerek, nagyon jól megy nekik Franciaországban, Németországban, Svájcban, de otthon, Angliában, azt se tudják, hogy léteznek, mert most épp senki sem beszél az ázsiai zenéről.

MN: Véleményed szerint miért vált ilyen progresszív, jövőbe mutató irányzattá a táncorientált zene?

AK: Elsősorban a gépek fejlődésének köszönhetően. Ott van például a sampler. Eredetileg dobfelszerelés helyett tervezték, vagy hogy úgy szóljon, mint egy basszusgitár, de az emberek ezernyi más lehetőséget találtak benne, és aztán a technika követte az ötleteiket. A zenében mindig valami újat keres az ember, mindig előre mozog, ez mindig is így lesz.

Marton László Távolodó

Szőnyei Tamás

Magyar Narancs: Igaz, hogy DJ-ként kezdtetek?

Alex Kasiek: Némelyikünk igen, de kezdetben nem volt "összeállítása" az együttesnek. Egyszerűen összejött néhány DJ, pár énekes és zenész, mindannyian a Nation Records irodájában lógtunk. A Nation akkoriban bhangrát (indiai tánczenét - a szerk.) adott ki, de a cég alapítói kezdtek ebbe beleunni, viszont nem nagyon szerették az acid house klubszínteret sem: többféle zene fúziójával akartak foglalkozni. Mások is - függetlenül attól, ki milyen háttérrel rendelkezett - éreztek ugyanígy Londonban, és lassan kezdtek feltünedezni a Nation körül.

MN: Véletlenül?

AK: Nem, nem, a Nation is keresett embereket, én magam is kaptam egy telefont, Aki (Nawazz - a szerk.) hívott, aki a Fun-Da-Mentalban is játszik, hogy átmennék-e dumálni. Õk ismertek engem, én nem ismertem őket.

MN: Mivel foglalkoztál akkoriban?

AK: Épp abbahagytam a DJ-zést, és egy Transmitters nevű, nagyon underground zenekarral dolgoztam, voltak benne páran a Loop Guruból is, samplerekkel kísérletezgettem. Eleinte nagyon jól indult Angliában az acid house, aztán unalmassá vált, hogy egyetlen ritmusra épül. Ezért lett olyan a Templehead, a Trans-Global első kislemeze, amilyen: mindent elkövettünk rajta, amit elvileg nem lett volna szabad egy táncklublemezen akkoriban, 1991-ben.

MN: Milyen hangzást képzeltetek magatok elé, amikor a zenekart indítottátok?

AK: Az egyik dolog az volt, hogy olyan zenét csináljunk, amire mi magunk akarnánk táncolni, s amilyen nem létezett akkoriban, kivéve talán az On-U-Soundhoz tartozó zenészeket meg Talvin Singhet, aki korai Nation-lemezeken szerepelt. Briliáns tablás, de programozott tánczenét is csinál, elég ismert Nagy-Britanniában. A másik dolog az volt, hogy összehozzunk különböző zenéket, indiai zenét és arab zenét például, amelyekről mindenki tudott Londonban, de nem voltak benne a mainstreamben, nem szóltak országos rádiókban, nem lehetett átlagos lemezboltokban kapni.

MN: Hatott a zenétekre Jah Wobble vagy a Dissidenten?

AK: Nem. Illetve Wobble első albumán, amit az Invaders Of The Hearttal csinált, a Without Judgementen olyan experimentális, vad és érdes módon használta a samplert, ahogy akkortájt rajta és az On-U-Sound-embereken kívül senki más, szóval amikor ezt a hangzást meghallottuk, arra gondoltunk, jó lenne megismerni ezeket az embereket.

MN: Techno-etnónak vagy etno-technónak szokták nevezni a zenéteket. Mi erről a véleményed?

AK: Mi nagyon kevés technót játszunk. Amikor kezdtünk, és a Templehead nagyon ment a klubokban, meg az albumunk is jól fogyott, az emberek nem tudták, milyen címkét akasszanak rá. Világzene nem lehet, London a bázisa, londoni zene ez, de nem acid house, mert nem az, és nem is igazán trance, mert egyrészt túl hangos, másrészt van benne rap is, dub is, így lett etno-techno, valahogy el akarták nevezni. Számunkra ez nem jelent semmit. Oké, nevezheted így is, de mi legfeljebb egy kevés technót hallunk abban, amit csinálunk. Ha technót akarnék hallgatni, nem vásárolnék Trans-Global Undergroundot.

MN: Eleinte ázsiai közönségetek volt?

AK: Mivel a Nationnél kezdtünk, adott volt egy ázsiai közönség, de jöttek feketék, fehérek is, vegyesen. Aztán, ahogy növekedett a trance-színtér a Future Sound Of London körül, a mi közönségünkben is egyre több diák jelent meg. Néha úgy érzem, azok voltak a legjobb napjaink, az elején, amikor azt sem tudtuk, ki lesz épp a színpadon, mi fog történni, teljes káosz volt, amiből bármi kisülhetett. A mostani felállásban már jobban tudjuk, hogy mit csinálunk.

MN: Különböző cikkek különbözőképpen írnak a Trans-Global Underground összeállításáról. Most mi a helyzet?

AK: Tavaly egész évben koncerteztünk, vagy 20-30 ember megfordult a zenekarban. Minden attól függ, milyen hangulatban vagyunk, ki ér rá. Idén csak akkor játszunk, amikor kedvünk van, jártunk Olaszországban, Prágában. Szlovéniában egy rajastáni együttessel játszottunk együtt. Máskülönben pedig Natachát kísérjük, de vele is nagyon nehéz összeegyeztetni az időt.

MN: Hogyan találkoztál Natacha Atlasszal?

AK: Amikor először megláttam, ott ült a földön, a Nationnél. Épp otthagyta az Invaders Of The Heartot, Jah Wobble együttesét. Miután a Templehead annyira bejött, és az albumunkon dolgoztunk, megtöltöttük a stúdiót afrikai és arab muzsikusokkal, kora-játékosokkal, mindenkivel, akiről gondoltuk, érdekelheti ez a munka, eljött Natacha is, session-éneklésre. Felénekelte a vokált, megkérdezte, tetszik-e. Mi visszakérdeztünk, meg tudná-e csinálni még egyszer. Aztán megint: tetszik? Meg tudnád csinálni még egyszer? Ez így ment egy darabig, egész délután őt hallgattuk - volt, aki elsírta magát. A végeredmény hallható a Dream Of A 1000 Nations, az első albumunk El Hudud című számán. Az az igazság, hogy háttérvokálra hívtuk, de átírtuk a számot az ő hangjára. És azóta együtt dolgozunk.

MN: Van különbség aközött, amerre a Trans-Global Underground, illetve Natacha Atlas zenéje halad?

AK: Igen. Kezdetben ugyanaz foglalkoztatott minket. Idővel Natachát kezdte egyre kevésbé érdekelni a dolog kluboldala, egyre inkább az arab klasszikus zene felé fordult, ami most az első számú szerelme. Első albuma (a Diaspora - a szerk.) igazából egy Trans-Global Underground-album, ahol arab funk rockkal kísérleteztünk, a második, a Halim, már igazán az övé. Rajta vagyunk néhány számon, de nem mindegyiken, sokkal arabosabb ízű lemez, több arab zenésszel dolgozott rajta és többféle arab zene került rá. Amit ma játszunk, az sequencerekre és komputerekre épül, az ő zenéje lassan más irányba fordul.

MN: Improvizáltok a színpadon?

AK: Igen, főleg, ha lerobbannak a gépek. A Glastonbury Fesztiválon, húszezer ember előtt egyszer csak minden szétment, BANG! Akkor rögtönöztünk egy másik műsort. A basszus és a dobok működtek, élt az énekmikrofon, ezekkel kezdtünk valamit. Nem nagyon izgattuk magunkat. El szoktuk tervezni ugyan, hogy mit csináljunk, de az a fontos, hogy ha lerobbannak a zenészek, akkor működjenek a gépek, ha meg lerobbannak a gépek, akkor működjenek a zenészek. Valami csak történik.

MN: És hogyan működik a Nation Records?

AK: Ugyanígy. Most az Interneten élnek. Mindenki a maga számítógépén lóg, meg se lehet találni őket. Aki (Nawaz - a szerk.) van mindig elöl, a frontvonalban, a háttérben meg Katherine Canoville szervezi a dolgokat, végzi a munka nehezét. Tulajdonképp ők ketten a Nation Records.

MN: És üzletileg?

AK: Kérdezd tőlük. Hol jobban, hol rosszabbul. Nagy-Britanniában egyik héten nagyon divatos valami, mindenki arról beszél, a következő héten meg senki sem akar hallani róla. Egy évig nagyszerű dolog volt, hogy indiai vagy, aztán az indiaiság kiment a divatból. És persze az indiaiak indiaiak maradtak. A Nation zenéje ázsiai zene volt. Ismeritek az Asian Dub Foundationt? Az egyik legjobb koncertzenekar, amit ismerek, nagyon jól megy nekik Franciaországban, Németországban, Svájcban, de otthon, Angliában, azt se tudják, hogy léteznek, mert most épp senki sem beszél az ázsiai zenéről.

MN: Véleményed szerint miért vált ilyen progresszív, jövőbe mutató irányzattá a táncorientált zene?

AK: Elsősorban a gépek fejlődésének köszönhetően. Ott van például a sampler. Eredetileg dobfelszerelés helyett tervezték, vagy hogy úgy szóljon, mint egy basszusgitár, de az emberek ezernyi más lehetőséget találtak benne, és aztán a technika követte az ötleteiket. A zenében mindig valami újat keres az ember, mindig előre mozog, ez mindig is így lesz.

Marton László Távolodó

Szőnyei Tamás

Anokha

Soundz Of The Asian Underground

Anokha egy londoni klub neve, harmadik generációs ázsiaiak lakják, DJ-k és "frankó" zenészek nyomják a drum ´n´ bass, az ambient, a techno és a klasszikus ázsiai muzsikák legkülönfélébb mixtúráit. Az Anokha azt jelenti: egyedülálló, bizarr, és a klubot vezető Talvin Sing szerint mindkét jelentés ül. Az áprilisi VOX magazinban lehetett olvasni, hogy amikor odatévedt Tricky, menten elöntötte az epe, és így fogalmazott: "A rézfán fütyülő kiskésit, hiszen ti jobb zenét csináltok, mint én." Márpedig Trickynek hinni kell, mi több, Talvin sem akárki, ő a tablások királya, együtt játszott a Massive Attackkal, Björkkel, még Sun Rával is. Az ő válogatása ez a gyűjtemény, mely májusban a második volt a tízes világzenei listán.

Dokumentumként mindenképpen izgalmas: ezek a csávók kollektíve túl vannak a kommercionális bhangrán, szóval ez most az ázsiai underground színtéren a progresszivitás. Külön-külön persze, ahogy a válogatásoknál lenni szok: ilyen is, olyan is. Ami nagyon jó: eltérő forrásokból eltérő irányba tart ez a tánczene, tényleg komolyan van véve az egyedülálló, a bizarr. És ami még jobb: State Of Bengal, A. R. Rahman, Amar, Equal I, - rájuk nem csak figyelni, rájuk már vadászni kell.

Mango, 1997

szerző
Szőnyei Tamás
publikálva
1997/28. (07. 10.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...