Eljutott hozzánk egyfajta társadalmi realista látásmód is, a Good bye, Lenin!-től kezdve a Schultze gets the blues-on keresztül a Kőkeményig. Az irányzat legkiemelkedőbb képviselőjének, Andreas Dresennek a filmjeit azonban csak fesztiválokon láthattuk (Félemelet, Nyár az erkélyen). Ugyan beszélhetnénk még néhány fiatalos lendületű filmről (Hans Weingartner Edukators című forradalmi kiáltványáról vagy Anno Saul Kebab Connection című vígjátékáról, Hendrik Hölzemann érzékeny-érdes Szívritmusáról), de a kortárs német film perdöntő, európai jelentőségű iránya teljesen elkerülte a magyar mozikat.
*
A kilencvenes évek közepén kezdtek feltünedezni a fesztiválokon a rendezők, akiket ma illik a Berlini Iskola tagjainak nevezni. A közös címke nem csupán földrajzi iránymutatást tartalmaz (a városhoz köthető ma harmincas-negyvenes filmesek laza csoportja); a filmeket bizonyos esztétikai és tematikai egység is jellemzi. A csoport három emblematikus figurája, Angela Schanelec, Thomas Arslan, Christian Petzold ugyanakkor kétségkívül a Berlini DFFB Filmakadémia hallgatói voltak.
Az ismerkedéskor távolról sem hagyható figyelmen kívül a közeg, melyben színre léptek. A kilencvenes években a német filmtermés nagy részét a sikeres vígjátékok adták, készítőik szerint a hetvenes évekből megmaradt szerzői-filmes felfogást az öntudatos közönségfilmeknek kellett felváltaniuk. Berlinben velük szemben a független-arthouse mozi rendezői, Stefan Arndt producer és Dani Levy, Tom Tykwer, Wolfgang Becker 1994-ben épp a népszerűség és a művészfilmes hagyományok közti középutat keresve alapították az X-Filme Creative Pool céget.
Mindkét csoportosulás máig zsánerfogalmakra támaszkodik, szabályos dramaturgiai modelleket követ. Hozzájuk képest a Berlini Iskola egy teljesen új koncepció szerint működik. Egy kívülálló, Oskar Roehler rendező lakonikusan azt mondja róluk: "Ezek mindig merevek és szigorúak. A filmekben tulajdonképpen nem történik semmi. Lassúak, szomorkásak, és sosem ragadtatják magukat határozott állításokra. A kritika mindig dicséri őket, és átlagban 5-10 000-en nézik meg a filmjeiket."
A világ értő közönsége 2005-től figyel rájuk, amikor a francia lapok elismerően kezdtek írni a "Nouvelle Vague Allemande" filmjeiről. Az sem véletlen, hogy pont ők, hisz a berlini filmek erősen rímelnek a francia mozira. A csoport vadul vonzódik a Nouvelle Vague második generációjához (Eustache, Philippe Garrel, Jacques Doillon, Maurice Pialat), de még náluk is erősebb hatást gyakorolt rájuk Robert Bresson és Eric Rohmer. A franciák mellett gyakran említik kedvenceikként Gus van Santot, Michael Hanekét vagy éppen Antonionit, Cassavettest, esetleg Fassbindert.
Lassú hétköznapi pontosság
Övék a redukció esztétikája, a vizuális fegyelmezettség, a józanság, a hűvös, de pontos megfigyelés. Hosszú beállításokkal dolgoznak, szinte valós időben látunk egy-egy eseményt. Bármennyire is pontatlanok e fogalmak, mégis azt kell mondani, a hangulatból, az atmoszférából élnek. A történetek mindig a jelenben játszódnak, és olyan emberekről szólnak, akikkel mindennap találkozunk. A realizmus célkitűzés és formai elvárás egyszerre.
A Berlini Iskola egyik központi parancsolata a manipuláció tilalma - a rendezők sem a valóságot, sem a nézőt nem akarják befolyásolni. A színészeket le kell nevelni a színészkedésről, a kamerát le kell szoktatni az öntevékeny és öncélú képalkotásról, a vágástól meg kell vonni az autoritást, és az elbeszélésnek semmiképpen sem szabad toposzokra hagyatkoznia, klisészerűvé válnia. A zenei aláfestés szinte teljesen tilos, a filmeket legtöbbször eredeti hanggal veszik fel. A történetek egyszerűek, a rendezők lemondanak a pszichologizálásról. Laikusokkal dolgoznak, stúdiófelvételek nélkül, reális helyszíneken. A történetszövés gyakran improvizációs alapokon, nyílt dramaturgiai szerkezeteken nyugszik. Mintha etnológusszemmel néznék a mai Németországot, valahonnan távolról visszatekintve, vagy egy idegen szemszögéből. Filmjeikben nincs semmi otthonosság. Az irányzat szarkasztikus kritikusai szerint: ezekben a filmekben a szerelmi vallomásokat, a búcsúmondatokat és az egymásnak tett heves szemrehányásokat is monoton hangon mormolják.
A szerzői film klasszikus definíciója szerint egy jellemző személyes hang, illetve stílus, az egyéni kézjegy különböztet meg egy ilyen filmet a nagyipari filmgyártás termékeitől. A "filmszerző" rangot a rendezők közül csak az érdemli meg, aki képes "egyes szám első személyben szólni hozzánk" (Jacques Rivette) - nos, ennek fényében a Berlini Iskola rendezői távolról sem szerzői filmeket forgatnak. Ám a realitásvágy, a passzivitás és visszafogottság ellenére a filmeken mégis érződik a megformáltság, nem dokumentaristák. Angela Schanelec szerint "ha már akkor létrejön valami, ha bekapcsolom a kamerát, vajon mi jön létre akkor, ha nem kapcsolom ki a kamerát?" Innentől minden leskelődés, illetéktelen betolakodás a szereplők életébe. A filmek témája az érzelmi izoláltság, a kitárulkozástól és kiszolgáltatottságtól való félelem, a generációs konfliktusok, a családi vagy baráti kapcsolatok és az ezeken keresztül megmutatkozó társadalmi viszonyok, a félelem a jövőtől. A történetek mozgatórugója pedig az egyén boldogságvágya - ugyanakkor a filmek befejezése legtöbbször szándékosan megválaszolatlanul hagyja a kérdést, hogy a szereplők vágyai beteljesednek-e.
A Berlini Iskola ízig-vérig polgári mozi: nem provokál, távol áll tőle a politikai agitáció, és ha történeteiben (ritkán) az alsóbb társadalmi osztályokat ábrázolja, még akkor sem beszél az ő nyelvükön. Jól megformált, akadémikusan távolságtartó. Hűvös fejjel és arccal ad társadalmi látleletet. Ha sikerül némi távolságtartást összehozni önmagunktól is, a Berlini Iskola filmjeit nézhetjük éppenséggel úgy, mintha tükörbe néznénk.
Három film
Benjamin Heisenberg Alvó ügynöke ugyanarról mesél, mint A mások élete. De nem visszatekint a történelemre, hanem a mindenkori - jelenkori - titkosszolgálatok módszereit igyekszik feltárni. Főszereplője biológus-kutató, tipikus jó polgár, szeretettel gondozza beteg nagymamáját és új munkahelyén igyekszik megkedveltetni magát. Egy határozott titkosszolgálati nő próbálja meggyőzni, hogy munkatársa, az algériai Farin alvó ügynök, s hogy maga a célszemély is jobban jár, ha egy ilyen jóakaratú megfigyelő tudósít róla a hatóságoknak, mint ő. Johannes határozottan nemet mond. Ám a két férfi barátsága a rivalizáláson alapszik. Johannes végül elárulja Farint - de a film nem árulja el saját hősét. Ha a néző jól figyelt, vágja, hogy a film címe nem Farinra vonatkozott. Hanem őrá.
Thomas Arslan Nyaralásában egy család négy generációjának tagjai próbálják meg a nagymama vidéki házában tisztázni egymáshoz fűződő - kiüresedő - viszonyaikat. Mozaikkockákból áll össze lassan a kép, állóképekből áll össze lassan a film. A kamera sosem lép túl közel, sosem követi a szereplőket, statikus, figyel. Az iskolára oly jellemző érzékeny hangulatfestés felső foka: forró a levegő, várjuk, hogy kitörjön a vihar - de hiába, az érzelmi robbanások nem kifelé, hanem befelé esedékesek. Olyan nyaralás, ahonnan a legkevésbé sem kipihenten térnek vissza hétköznapjaikba a szereplők - olyan, mint a mi legtöbb nyarunk.
Christian Petzold kétségkívül az iskola legkülönlegesebb, egyéni hangú rendezője. A belső biztonság című filmje volt az irányzat első manifesztuma, amelyre a közönség és a kritika egyaránt felfigyelt. Történeteiben (A belső biztonság, Halott férfi, Wolfsburg, Szellemek, Yella) mindig ott a sorsszerűség, valami melodrámai szál, ám formailag ő is mindig egzakt és távolságtartó. Leggyakrabban a bűn és bűnhődés témáját piszkálja, s mintegy mellékesen, de nagyon precízen ábrázolja közben a németországi mindennapokat, azok sivárságát. Új darabja, a Yella (a név utalás Wim Wenders Alice a városokban című filmjére, ahol Yella Rottländer játssza a címszerepet) azonban nemcsak a német állapotokat tükrözi, hanem a kapitalizmusképet próbálja fölvinni. Yella menekülne kilátástalan életéből, keletnémet szülővárosából: nyugatra megy, az Elbán túlra, ahol új munka várja. Bár a vállalat, ahová felvették, tönkrement, hamarosan megismeri Philippet, aki egy banknak dolgozik, s az ő asszisztenseként Yella kiválóan megállja a helyét a kockázati tőke, a csupa üveg irodák, a lízinglimuzinok és a diszkrét világítású szállodahallok világában. A munkakapcsolatból szerelem lesz - de a rendező egy percig sem áltat azzal, hogy hősnőnkre boldog jövő vár.
Heisenberg Alvó ügynöke erkölcsi, Arslan Nyaralása érzelmi, Petzold Yellája gazdasági viszonyaink látlelete. Már ez is több, mint amire a mozi sok más európai országban manapság vállalkozni mer.
A Goethe Intézet által szervezett Szemrevaló Német Filmfesztiválon március 5-16. között látható lesz a cikkben említett Þlmek többsége.
