Magyar Narancs: Ismerte Stieg Larssont oknyomozó újságíró korából?
Niels Arden Oplev: Nem. Dán filmes vagyok, ő svéd újságíró volt, s bár Svédországban ismert volt, főleg a neonácikról írt cikkei miatt, máshol nem nagyon ismerték.
MN: Mit gondol, mennyire írta bele magát Larsson a trilógia oknyomozó főhősének alakjába?
NAO: Természetesen vannak párhuzamok, például Larsson saját lapja, az Expo és a regénybeli Millennium szerkesztősége között, noha az előbbi inkább a rasszizmussal és az emigránsokkal szembeni bánásmóddal foglalkozik, a fiktív Millennium pedig a gazdasági és pénzügyi szféra piszkos ügyeivel. Mindenesetre a stáb gyártási részlege felvette a kapcsolatot az Expóval, hogy minél autentikusabban ábrázoljuk a szerkesztőségi miliőt. Ebből a moziváltozatban nem sok látszik, de készült a tévé számára egy háromórás verzió, abban jóval nagyobb szerepet kap. Engem egyébként rendezőként nem is a külsőségek érdekeltek, inkább az a körülmény, hogy olyan emberek dolgoznak itt, akik folyamatos fenyegetéseknek vannak kitéve. Ami a főhős Blomkvist alakját illeti, engem mindig egy kicsit Günter Wallraffra, az ismert német oknyomozó újságíróra emlékeztetett. Különösen a Legalul című könyve volt rám nagy hatással, amiben arról írt, milyen megaláztatások érték, amikor török vendégmunkásnak álcázta magát, s így dolgozott Nyugat-Németországban. De azt hiszem, Larssonból is sok lehet Blomkvist alakjában.
MN: Mi lenne a legfőbb Blomkvist-Larsson-párhuzam?
NAO: Az az oknyomozókra jellemző állhatatosság, hogy a legvégsőkig elmennek egy sztoriért. Vagy kevésbé magasztosan, valami vérebtermészet. Ha vérszemet kapnak, kiszagolnak egy jó sztorit, onnantól nincs megállás, megszállottan űzik a vadat.
MN: És a fenyegetettség? Larssonnak állítólag a címét és egyéb személyes adatait is titokban kellett tartania.
NAO: Azt hiszem, ez a tényfeltárói munka természetes velejárója volt, egyszerű óvintézkedés, s nem a félelem diktálta. Egy olyan újságírótól, mint Larsson, naivitás, sőt egyenesen felelőtlenség lett volna, ha nem hozza meg ezeket a biztonsági intézkedéseket.
MN: És mik a veszélyei egy olyan nagyszabású produkciónak, mint amilyen A tetovált lány filmváltozata? Nem kellett a producerektől tartania?
NAO: Olyannyira nem tartottam tőlük, hogy amikor először megkerestek az ajánlattal, udvariasan elhajtottam őket. Épp forgattam, egy Jehova tanúi közt felnőtt lányról szóló drámát, amikor felajánlották a munkát. Azt gondoltam, ez is csak egy a sok svéd krimi közül, mert a svédek rengeteg ilyen, korrekt, de nem túl különleges thrillert készítenek, ott vannak például a Wallander-nyomozós tévéfilmek és a többi hasonló. Aztán néhány hónap elteltével újra megkerestek, a filmet ekkorra már befejeztem, és már hozzám is eljutott egy s más a regényről, úgyhogy ezúttal megengedőbb voltam. Oké, mondtam, akkor hadd olvassam el ezt az átkozott könyvet, és majd meglátjuk. Elolvastam, közben a könyv körüli felhajtás is egyre erősödött, úgyhogy siettem igent mondani. Azzal a feltétellel persze, hogy mindenben én dönthetek, a szereposztástól a végső vágásig.
MN: Dánként egy nagyszabású svéd produkciót irányított. Vannak különbségek a két ország filmipara, gyártási szokásai között?
NAO: Dán filmrendezőnek lenni elég kiváltságos helyzet manapság, és ennek az előnyeit a saját bőrömön is éreztem. A svéd stáb a lehető legnagyobb tisztelettel fogadott, mindenki érezte, hogy itt valami nagy dolog van készülőben. Azzal állítottam be, és ez lelkesítően hatott mindenkire, hogy megcsináljuk A bárányok hallgatnak skandináv megfelelőjét. Ezt a thrillerminőséget céloztuk meg, persze jóval kevesebb pénzből.
MN: A kölcsönös tiszteleten túl tapasztalt valami különbséget is a dán és a svéd filmes habitus között?
NAO: A svéd filmesek hajlamosak a demokráciára, összeülnek, szeretik csoportosan megvitatni az egyes kérdéseket, míg minálunk, dán filmesek közt a filmkészítés inkább a diktatúra egy könnyedebb formája.
MN: Nemcsak három mozifilm, de egy tévésorozat is készült a Millennium-trilógiából. Így tervezték eredetileg is?
NAO: A producerek először azt akarták, hogy csináljak egy 90 perces mozifilmet és egy 300 perces tévés verziót, de erre én nemet mondtam, mert mindenáron egy nagyszabású mozifilmet akartam. Az én ajánlatom az volt, hogy kaptok egy két és fél órás mozit, a tévéverzióhoz pedig még hozzácsapok harminc percet a leforgatott anyagból, ami főleg a Millennium szerkesztőségének a munkáját árnyalja. Ebben maradtunk, és ez lett a sorsa a másik két rész adaptációjának is.
MN: A másik két rész megrendezését miért nem vállalta?
NAO: Mert 11 hónap alatt kellett volna megcsinálni az egészet, ez pedig emberileg képtelenségnek tűnt. Már akkor el kellett volna kezdeni a következő két film előkészületeit, amikor még az első könyvön dolgoztam.
MN: Készül a hollywoodi remake, lesz bármi beleszólása?
NAO: Semmi.
