A firenzei suszterinas - Daniel Day-Lewis színész

  • Kriston László
  • 2005.08.25 00:00

Film

Az én szép kis mosodám meleg neonácijaként robbant a köz-tudatba, A bal lábam mozgássérült hőse már az Oscart is meghozta neki. Az apám nevében, Az utolsó mohikán, Az ártatlanság kora és megannyi intenzív alakítás után négy évre eltűnt. Inkognitóban elszegődött cipészsegédnek Firenzébe. Most felesége, Rebecca Miller filmjében, a Jack és Rose balladájában látható a magyar mozikban. Berlinben beszélgettünk.

Az én szép kis mosodám meleg neonácijaként robbant a köz-tudatba, A bal lábam mozgássérült hőse már az Oscart is meghozta neki. Az apám nevében, Az utolsó mohikán, Az ártatlanság kora és megannyi intenzív alakítás után négy évre eltűnt. Inkognitóban elszegődött cipészsegédnek Firenzébe. Most felesége, Rebecca Miller filmjében, a Jack és Rose balladájában látható a magyar mozikban. Berlinben beszélgettünk.

Magyar Narancs: A filmbéli apa-lánya kapcsolat közel áll a rendező Rebecca Miller szívéhez, úgy is, mint egy világhírű drámaíró apa (Arthur Miller) lányához. Önnek is volt személyes kötődése a sztorihoz?

Daniel Day-Lewis: Nagyon is. Mindketten érzünk egyfajta nosztalgiát egy olyan világ iránt, amit igazából személyesen nem tapasztaltunk meg. Talán sokan vannak ezzel így. Emlékszem, már hétévesen iszonyúan felbosszantott, hogy nem engednek el a The Isle of White Festivalra, a folkzene nagyjainak bulijára. Ha Jack hús-vér ember volna, ott lenne a helye. Akkoriban tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy fontos időszakot élünk. Aztán kamaszként belecsöppentem a punk érába, aminek a felrázó agresszivitása megmentett minket a legcsöpögősebb 60-as évek iránti nosztalgiától. Emlékszem a Cardiffból érkező első punkokra az elképesztő, önállóan összetákolt haj- és ruhakölteményeikben - ez még jóval azelőtt volt -, Vivienne Westwood divatot csinált a stílusból. Ma szinte elképzelhetetlen, milyen sokkoló erővel hatott az akkori társadalomra e furcsa teremtmények látványa. A középkorúak, akik túléltek már egy világháborút is, megbabonázva bámulták őket a buszon, azt hitték, itt a világ vége. Egyszerre elborzasztó és üdítő jelenség volt. Ma már mindenütt látni punkokat, még a firenzei főtéren is, mind image-tudatosak, esernyővel járkálnak, nehogy elázzon a gondosan feltupírozott hajuk.

MN: A filmbéli Jack furcsa apa: a külvilágtól elzárva neveli lányát.

DDL: Sokféle ártatlanság létezik. Egy bizonyos fokú érintetlenség még nem árt, ám a tetteid következményeivel szembeni abszolút tudatlanság nagyon veszélyes lehet. Minden emberi jellemvonás ellentétes erők egységén alapul, tapasztalat és ártatlanság összjátékán vagy reményen és kétségbeesettségen, hiten és hitetlenségen. A konfliktus tart mindent egyensúlyban. Az ártatlanság akkor veszélyes, ha nincs, ami kiegyensúlyozza.

MN: A filmben olyan, már-már vérfertőző kapcsolatra találunk utalást Jack és Rose között, amit ritkán látni moziban.

DDL: Az emberek félnek a témától. Részben ezért is került olyan sok évébe Rebeccának, hogy zöld utat kapjon a filmje. Ráadásul, ha nem elég körültekintően kezeled, Amerikában akár boszorkányüldözést indíthatsz el vele. A vérfertőzés vagy tiltott szexuális kapcsolat minden társadalom fájó pontja. Gondoljunk csak a katolikus papok kisfiúkkal kapcsolaros afférjaira, ami azért maradhatott oly sokáig rejtve, mert az emberek úgy tettek, mintha vakok volnának. A szülők és gyermekeik közötti szexualitás tulajdonképpen tabutéma, ami nem nyílt még meg a társadalmi diskurzus számára.

MN: Hogyan választja ki a szerepeit?

DDL: Hát az biztos, hogy nem abszolút kompetenciám tudatában. Úgy hiszem, szükséges egy csipetnyi, önbizalomhiányból eredő kétely, ami rávisz, hogy elfogadjam a szerepben rejlő kihívást.

MN: Nem jelentkezett rögtön színészképzőbe.

DDL: London délkeleti negyedében jártam középiskolába. Egy fiú-iskolába. Én voltam társaim között a középosztálybeli idióta. Szüleim nem véletlenül írattak be állami tanintézménybe a magániskolák helyett: nem voltak hajlandóak tudomásul venni a brit társadalomban létező nevetséges korlátokat és bántó demarkációs vonalakat. Ezért én is ezzel a látásmóddal nőttem fel. Természetesnek tűnt, hogy mindenféle kölyökkel járok suliba. A nagy sokk akkor jött, amikor bentlakásos iskolába mentem. Ott láttam először, milyen az, amikor a kivételezettek csak maguk közt vannak, és nem keverednek az alacsonyabb rétegből származókkal vagy a roszszabb anyagi helyzetben lévőkkel. Gyerekként könnyen és ösztönösen alkalmazkodsz mindenhez, mert ez a dolgod. Még akkor is, ha csak később derül ki, hogy ennek ára van. Látod a különbségeket az emberek között, és ezek felismerése a kezdete lehet annak, hogy kiiktasd e korlátokat az életedből.

MN: Al Pacino azt mondta, ha összeadnák összes szerepének az esszenciáját, közel juthatnánk ahhoz, kicsoda ő valójában. Áll ez önre is?

DDL: Nem törődöm ilyesmivel, habár el tudom képzelni, hogy valamiképp rám is érvényes. Miért ne? Az illúzió a következő: létre-hozol egy karaktert. Iszonyatosan nehéz megtenni a távolságot a te életed és az övé között. De valahogy mégis sikerül. Innentől kezdve a döntések egy része nem a sajátod - ami izgalmas, mert ugyan saját anyagodból dolgozol, önmagadból kell építkezned, mégis szélesebb perspektívájú játékot űzöl. És a nézőknek az a benyomása, hogy a karakter és te, a színész teljes mértékben egyek vagytokÉ

MN: A 90-es évek közepén négy teljes évig úgy tűnt, végleg abbahagyta a filmezést!

DDL: Nem, csupán elrepült az idő. És ahogy filmezés nélkül mennek az évek, egyre elkerülhetetlenebbnek tűnik a színjátszás iránti lázas vágy lehűlése, amit egyébként nem viselek túl jól. Talán nagyzolásnak tűnik ezt mondanom, de csak akkor játszom, ha ellenáll-hatatlan vágyat érzek rá. Nem ítélem el a kollégáimat, akik annyi mindent elvállalnak, szinte csak a munka kedvéért. Vígan éldegélnek úgy, hogy egyik forgatásból a másikba csöppennek. Sokan magukkal cipelik az érzést, milyen volt munka nélkül tengődni kezdőként (én is pontosan emlékszem erre), és ez a félelem a munkába hajszolja őket. Egyeseket persze kiteljesít az állandó melózás, másokat nem, mégsem hagyják abba.

MN: Végül is mi vonzza mindig vissza a kamerák elé?

DDL: Nem tudom! Nem tudom jobban, mint huszonöt éve, amikor elkezdtem a pályám! Nem tudakozódom igazán az indítékaim felől. Csak felismerem a tüneteket.

MN: Ön közismerten "átalakuló színész". Úgy tudni, alkalmazza Sztanyiszlavszkij módszereit.

DDL: Ha az emberek Method Actornak hívnak, az manapság szinte rágalomnak vagy támadásnak számít. Sosem értettem ennek az alapját. Gyakran óriási félreértés övezi Sztanyiszlavszkij módszerét. ' olyan metódust dolgozott ki a karakter felépítésére, amely igazán nagyszerű: a józan ész is azt diktálja, hogy találd meg a kapcsot saját élményeid és a karakter tapasztalatai között. De valami oknál fogva sokan sötét dolgokat látnak bele. Azt hiszik, ahhoz, hogy eljátssz egy mozgássérültet, hetekig a tolószékben kell élned, attól leszel Method Actor. Pedig nem az ilyen külsőségektől, hanem a majdnem teljes mértékig benső munkától, amit egy szerep életre keltése jelent. Ha tényleg megbecsülöd a munkádat, annak nyolcvan százaléka abból áll, hogy a figura szemszögéből próbálod megérteni a világot! Előítéletek nélkül.

MN: Hogyan tölti az idejét két film között? Tudatosan törekszik arra, hogy ne a színészettel foglalkozzék ilyenkor?

DDL: Igen, jobb, ha más dolgokkal törődik az ember. Nem küzdök szerepekért, nem járok válogatásokra. Mivel a színészet a személyiségedtől való (legalább részleges) elrugaszkodást feltételezi, amit örömmel meg is teszel, ha dolgozol, mikor marad időd önmagad lenni? Két munka között! Rendszerint olyan hosszú időt töltök távol ettől két film között, hogy mire a szemembe zúdítják a lámpák fényét, az orrom alá nyomják a csapót, már teljesen elszoktam tőle.

MN: Na de mégis, mit csinál a szabadidejében?

DDL: Ezt-azt.

MN: Kreatív dolgokat?

DDL: Hogyan definiálja a kreatív dolgokat?

MN: Szóval...

DDL: Nem tudnám pontosan leírni. Vannak mellékvágányok az életemben, amikkel éppolyan boldog vagyok, mint a szakmai pályámmal...

MN: Akkor kibököm a lényeget: miért szegődött el Firenzébe cipésznek?

DDL: Ez olyasmi, amiről sosem beszélek...

Neked ajánljuk